2012. május 29., kedd

Móra Ferenc: Szellőcske, Szelecske, Szél

Móra Ferenc: Szellőcske, Szelecske, Szél


Gáborka kint hevert a szőlőlugasban. Szagos fodormentavirágokból volt a derékalja, puha gyepből a vánkosa. Szellőcske pedig ott ringatta magát fölötte az ágakon, s nagy dudorászva megcirógatta a lombokat. Nagyon szép nótákat dúdolgatott, bizonyosan mindnyájan hallottátok már tőle:

Álom, álom, édes álom,
Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.

- Ki dalolgat itten? - kérdezte Gabika, amikor már nagyon sokáig hallgatta az altatgatót. - Ki cirógatja az arcomat?

Szellőcske nagyot kacagott.

- Lirum-lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye, rám? Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek, hűsítem a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket csókolgatok, kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a levegőt frissítem. Aki engem nem szeretne, nincsen olyan senki sem.

- Ejnye, de csak jó is teneked, kedves Szellőcske! Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát iskolába nem kell neked járnod?

- Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha akkora leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem arcukról a verejtéket, mikor nehéz lesz a számtani feladat.

- Hát bátyád is van, Szellőcske?

- Van bizony, az csak a mulatságos fickó.

- Ej, de szeretném megismerni!

- No, megállj, majd előhívom, hogy mulattasson. Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell megnéznem, azokra nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom.

Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt az arany sípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a falevelek, s fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárányfelhők. Megérkezett Szellőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő terelgette a fellegnyájakat. Gabika örömmel kiáltott elébe:

- Nini, te híres, hiszen én téged ismerlek! Te vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi jóban fáradsz?

- Ss, sss,sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok: sss, sss, a vízen a hajót repítem: sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni: sss, sss, madárnak tengeren átkelni: sss, sss, sss, a harangszót szétvinni messzire: sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire.

- Hát még mit tudsz, Szelecske?

- Borbélytányért táncoltatni, kalapot lekapogatni, homokhegyet rakosgatni - de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg!

A kék szemű fodormentavirágok ijedten lapultak a földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze, recsegett-ropogott Gabika feje fölött az egész lugas. Olyan sűrűn hullott a homok, mint az apró szemű eső, s valami ijesztő bömbölés hallatszott a levegőben.

Böm-böm-böm, aki tud,
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen elülem.
Aki nem tud, elviszem,
Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,
Mennydörög, ha pattogok,
Rázkódik a föld bele,
Hühühü, hehehe.
Ha dobog a lovam lába,
Por kavarog a nyomába,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.
Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki visít, mi dörög?
Lábam alatt a mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj, jaj, jaj!
A Szélkirály.


Gabikának ijedtében megállt a szíve verése. Szeretett volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a hideg leheletét a homlokán, már kezét is megfogta, hát mikor a szemét kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, az fogja a kezét.

- Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap bennünket a Szélkirály. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon.

Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, sírtak a felhők, csikorogtak a fák, amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott.

De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál édesanyja ölében.

2012. május 26., szombat

Reményik Sándor : A gyermek



Gyermeknap története egészen 1920-ig nyúlik vissza. Elsőként Törökországban került sor a Gyermeknap megünneplésére, később azonban az ENSZ létrehozta az Egyetemes Gyermeknap intézményét, s ma már a világ legtöbb országában sor kerül a Gyermeknap megünneplésére. Az ünnep világkörüli útja 1955-ben indul el, azóta már szinte minden országban népszerű és elfogadott.

Gyermeknap Magyarországon május utolsó vasárnapja, más országokban június elseje.


Reményik Sándor  : A gyermek


I. Mikor sírt

Sírt keservesen, tehetetlenül,
Ideg-tépőn és szívet-szaggatón.
Szülő-szív nem volt a szívem helyén,
Karomra nem vehettem ringatón.
Nem segíthettem rajta semmikép.
Csak néztem riadt bús poéta-szemmel,
Nagy szánalommal és nagy félelemmel
A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott,
Azt hittem, összecsap a föld s az ég.
Kis ajka ahogy görbült lefele,
A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide.
Csöpp száján, e parányi résen át
Kitörni, s égignyujtózkodni láttam
A nagy démont: a Diszharmóniát.
Az ősök sorát láttam szertefolyni,
És kis testében újratömörülve
A nyomorúság kardalát dalolni.
A szülők találgatták: mi leli.
Én tudtam, látón s tehetetlenül
Tudtam: egy fáj: az élet fáj neki.
Szegény kis szíve új kis dobverő,
Mellyel a sors a vak marsot veri.
Hová, hová, minek, minek?
A végzet dobját minek veritek,
Szegény kis dobverők, szegény szívek?
Elkábultam, - nem tudtam hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, -
Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.


2. Mikor bámult

Két pici csillag,
A miriádból kettő,
Két összeillő:
Az égről lefutottak.
Azelőtt fenn ragyogtak,
Azelőtt tükröződtek
Tavakban, tengerekben,
Csillagravágyó bús emberszemekben.
Most bennük tükröződik a világ.
Körülbámulják ezt a szűk szobát,
E gondból rakott ember-madárfészket,
Néznek kereken, értelmetlenül,
Tapogatódzva, vad-idegenül,
Csak pitymallik bennük a csillag-lélek,
Fénye elkopott a nagy zuhanásban.

3. Mikor mosolygott

Most átfutott arcán egy sugár.
Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,
Mely annyi sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis visszajár.
Látom üstökös-útja fordulóit:
Mikor anyjára csillan: "Ismerem!"
Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első játékszeren.
Mikor mélázva, csendes ragyogással
Nyomon kíséri az első mesét.
Mikor először símogatja meg
Egy kisleány rokon-tekintetét.
Látom az első saját-gondolatnál
S az első büszke férfi-tett után
E visszatérő üstökös-mosolyt
Derengni éjbehulló homlokán.
De mindhiába anyaöl és játék,
Tündérmese, gondolat, szeretet:
Az ürben járó üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni nem lehet.
Soká elmarad, ha tetszik neki,
S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,
S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,
Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,
Értem kivételt kedved nem tehet.
Nem rövidítheted meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.
És mégis kérlek, engedd visszatérni
Gyakran e gyermekhez a sugarat.

4. Mikor aludt

Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan
Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett,
Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott,
Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt.
Az álma mélyebb volt a tengereknél,
S a csúcsok csendjénél fenségesebb.
Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt?
Talán otthon, az igazi hazában.
Aludt, mint gyökerében a virág,
Aludt, mint a rügyben a rengeteg,
Aludt, mint a vetés a hó alatt.
Éreztem, ez az Isten békessége,
Mely minden értelemnél magasabb.


Tóth Árpád : Pünkösdi gyermeknap

Itt van, nemde,
Ön is vette észre,
A gyermeknap,
Mely terhet ró kendre?

Urnák állnak
Kint az utcasarkon,
S a sarkadra
Lépnek s mondják: pardon!
Úrnők mondják:
"Pardon! álljon meg kegyed,
S ejtsen az urnába
Fillért avagy bankjegyet."
És az arcunk
Szép lesz, mint a kréta,
Eszünkbejut tegnapelőttről
A margaréta,
Hej,
S búsan lecsügged a fej.
Ámde
A bún az ember
Könnyen tul ad,
S ismét víg lesz a hangulat,
Mert Borbély Lili,
Ki a táncban cárnő,
S aki a legszebb hacacárnő,
Ellejti még egyszer
A hacacárét,
S te úgy véled, jó olvasóm,
Hogy nem kár
Az utolsó krajcárért,
Mely zsebedben maradt még ma,
S kiadod azt is
Jótékony célra.
Azonban
A jótékonysági haszonban
Percentet ad ő is,
A Nagyerdő.
Hol illatos lesz a lég
A sok néptől,
Mint a tepertő,
És elfogy sok sör,
És sok bor is,
És boldog lesz sok káplár
És sok Boris,
És lezajlik
A víg népünnep,
Lesz sok rúdmászás
És nem kevés
Lepényevés

És egyéb attrakciói
A szent ügynek.
Így a város
Minden lakója
Lerója
A gyermeknapi akciót,
S csak én egyedül képezek
Egy nem ünneplő frakciót.
Ajkamon sóhaj rándul át,
Mert nem tehetek az urnákba,
Legfeljebb, sajnos,
Pár zálogcédulát.
(1913)


Ady Endre így írt a gyermeknapról :
187. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Gyermekek napja

Andrássyt mélyen meghatotta a látvány. A Halász-bástya fokáról zuhant le a gyermek. Véres, törött és elalélt volt. És ami fő: úriruhát viselt a gyermek. E sorokat az újsághírből repetáljuk. Andrássy meg volt rendülve, mert úriruhás gyermek szerencsétlenségét látta. Mink is megrendültünk a kis Szabó Lajos katasztrófáján. Ám holnap lesz Magyarországon az első gyermeknap, s kérve-kérünk mindenkit: szeressék a gyermeket. Ne csak az úriruhást, de szeressenek minden gyermeket. Mert mind a mienk, a rongyos, a hülye, a béna is. Apponyi nemcsak az úri madarak és úri fák sorsával törődik. A gyermek legyen a modern társadalom szentje, mert az is. Az akaratunk az életünk a jobbulásunk, a jövőnk. Élni és örülni jobban tudnak, mint mink. Elszomorodni és sírni is jobban tudnak. Mi, szegény, szamár felnőttek, gyakran zuhanunk le az élet Halászbástyájának fokáról. Úgy kell nekünk, vén haszontalanoknak. Mi boldogtalan s boldog rókái az életnek, nem érdemlünk mást, mint ami éppen ér bennünket. De a gyermek: az más, az szent, az örüljön. És végre, hogy a Nyugat ilyen módon is hódít nálunk. Háromszázhatvanöt napból a madarak és fák után végre adunk egy napot a gyermekeknek is. Legyen szép és megáldott a holnapi nap. A magyar gyermek első napja. Fakadjon belőle áldás azoknak is, akik e napon a gyermekre gondolnak. Csak meg ne egye ezt a napot a magyar parádézás. A felnőttek szereplő-vágya, a hűhó.




" Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat se ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá - akkor a könnyein át mosolyog. "
(Gárdonyi Géza )

A gyermek minden pillanatban teljes és totális, és semmiben sem lát ellentmondást. Amikor haragszik, akkor ő maga a harag; amikor szeret, ő maga a szeretet. Úgy lép át egyik pillanatból a másikba, hogy közben nem csinál belőle dilemmát. Semmiből sem csinál problémát. Nem rágódik ellentmondásokon, mert még nem gyártott magának elméleteket. Még nem tudja, hogy milyennek kellene lennie. Egyszerűen csak hagyja, hogy történjenek az események - együtt áramlik az élettel.
( Osho )

2012. május 25., péntek

Varró Dániel: Andris beszélget az állatokkal

Varró Dániel: Andris beszélget az állatokkal

Elefánt úr, jó napot,
folyatjuk a vízcsapot?
Muszáj vagyok, sajnálom,
bedugult az ormányom.



Hangyász néni, kézcsókom,
mért néz olyan vészjóslón ?
Ne is mondja, angyalom,
sehol egy szép hangyanyom.
Hangya testvér, helóka,
ráuntál a melóra?


Nem untam, csak vasárnap
a hangyák is lazsálnak.




Béka úrfi, jó reggelt,
mit szól, hogy a tó megtelt?


Ha megtelt, nem meglepő,
ez a hőség rekkenő.


Gyík kisasszony, pusszantás,
melyik résbe csusszantál?


Nem csusszantam, fáradtam,
köztudott, hogy lábam van.

Lepke szomszéd, kivánok,
hogy vannak a virágok?


A violák virulnak,
a pipacsok pirulnak.

Benedek Elek: Mátyás király és a százesztendős ember



Benedek Elek: Mátyás király és a százesztendős ember

Mátyás király a budai hegyek között sétálva, csudálkozva állott meg egy kert előtt. Egy igen-igen öreg ember fát ültetett a kertben.

— Hallod-e, öreg — szólította meg a király —, talán bizony nem eleget dolgoztál ifjúkorodban? Most már pihenhetnél.

— Igaz, felséges uram, eleget dolgoztam — mondotta az öregember —, de nekem öröm a munka. Bárcsak még sok esztendeig dolgozhatnám!

— Hány esztendős vagy?

— Kerek száz.

— S azt hiszed, örömét éred ennek a fának?

— Ha Isten akarja — felelt az öreg —, örömét érem, ha nem: majd örülnek a gyermekeim meg az unokáim. Nem érdemes ezek öröméért ültetni?

— Na, öreg — mondotta a király —, ha megéred a fa termését, hozzál majd nekem belőle. Igazán kíváncsi vagyok, megéred-e.

— Viszek, felséges királyom, viszek, hogyne vinnék!

A király továbbsétált; aztán telt-múlt az idő, esztendő esztendő után múlt, nőttek, növekedtek a százesztendős ember ültette gyümölcsfák, s ím, egyszerre csak termettek is: gyönyörű szép piros almák mosolyogtak a százesztendős ember fáin. Aki látta, gyönyörködve nézte.

Mátyás király bizonyosan megfeledkezett a százesztendős emberről (nem csoda, hisz folyton hadakozott hol a némettel, hol a törökkel), de a százesztendős ember nem feledkezett meg ám az ígéretéről. Mit mondok, százesztendős? Százöt esztendős volt már akkor, mikor a fák teremni kezdettek. Nosza, megtöltött egy kosarat a legszebb almákkal, s felballagott a budai Várba. Bezzeg hogy az őr útját állotta a kopott ruhájú, görnyedezve tipegő aggastyánnak.

— Mit akar itt kend, öreg?

Mondja az öreg, hogy mi járatban van. Egyszeribe jelentették a királynak, hogy itt van egy igen-igen öreg ember, egy kosár almát hozott őfelségének.

— Hát csak eresszétek be — parancsolta a király.

Bement az öregember, szépen meghajtotta magát (no, nem kellett nagyot hajolnia, mert bizony már jól előregörnyedt a háta), s mondta, amint következik:

— Emlékszik-e, felséges királyom, arra az öregemberre, ki öt esztendővel ezelőtt fát ültetett?

— Emlékszem, emlékszem — mondotta a király, s felvidult az arca, mosolygott a szeme, amint újra látta a százesztendős faültető embert.

— Felséges uram csudálkozott, hogy öregember létemre fát ültetek, s megparancsolta, hogy ha megérem a termést, hozzak belőle felségednek. Íme, elhoztam az akkor ültetett fa első termését. Fogadja kegyesen, felséges uram királyom.

Mátyás király leszállott a trónusáról (körülötte állottak a fő-fő urak), az öregemberhez ment, nyájasan karon fogta, s leültette egy aranylócára. Aztán parancsolta a szolgáknak, hogy ürítsék tálba az almát, a kosarat meg töltsék tele színarannyal.

Hát persze hogy mindjárt teletöltötték.

Csak nézték, nézték a főurak, s csodálkoztak, bizony meg is botránkoztak, hogy a nagy, a hatalmas király egy ilyen szegény embert aranylócára ültet, s olyan nagy kegyességgel, olyan nagy szeretettel bánik vele. Ám a király éles szeme észrevette a nagy urak megbotránkozását, merően rájuk nézett, s azt mondotta nekik:

— Látom, csodálkoztok, egyik-másik még meg is botránkozik, hogy ezt a szegény öregembert így megtisztelem. Hej, urak, urak, büszke nagy urak, tanuljátok meg, hogy aki öregségében is ilyen dolgos, méltó rá, hogy a föld leghatalmasabb urai is megtiszteljék.

A büszke urak szégyenkezve sütötték le szemüket, miközben a király az öregembert újra karon fogta, s gyöngéden levezette a palota lépcsőin, ott aranyos hintajába segítette, s úgy küldötte haza kicsi kunyhójába...

2012. május 22., kedd

Nagyapó Meséskönyvéből




A Feri pénze.

- Igaz történet -

Erdélyben, az én hazámban, a Felekhegy alatt van egy kis falu: Bányabükk. Tudja a jó Isten, miért adták neki ezt a nevet, én azt hiszem, hogy a határában elterülő nagy bükkfa erdő miatt, mely valóságos kincses bányája a grófi uradalomnak. A gróf Budapesten lakik egy szép nagy palotában, otthon pedig egy gazdatiszt vezeti a gazdaságot.

A gazdatisztet Ferenczi Pálnak hívják s van egy kis fia, Feri, a ki nekem nagyon jó barátom.

A multkor nagy dolog történt ebben a kicsi faluban. Komédiások érkeztek. Hangos dob- és trombitaszóval járták be az utczákat s szegények egész őszintén elmondták, hogy hogy kerűltek ide.

Kolozsvárott játszottak s voltak vagy negyvenen a társulatban, melyet egy olasz úr, Articelli Tamás igazgatott. A társulatnak egy idő óta rosszúl folyt a dolga. A közönség nem igen járt el az előadásokra. Istállójukban huszonöt szép idomított paripa ropogtatta az abrakot, ezekre is sokat kellett költeni. A hitelezők, mikor már nagyra nőtt az adósság, mindent elárvereztek, hogy a pénzükhez jussanak. A drága lovakat egymás után vezették elő s adogatták el potom áron. Az igazgatónak fekete kis lován kivűl alig maradt valamije. A társulat föloszlott, mindenki elment szerencsét próbálni. Egyik erre a másik arra - s csak az igazgató családja maradt együtt. Ők ide jöttek. Összesen öten voltak. Apa, anya, egy nagy fiú, egy nagy leány és a kis Mari, az igazgató úr legkisebb gyermeke. Hozzá még az a nagy bánatuk is volt, hogy az igazgatónő a sok nyomorúság miatt, melyhez nem voltak szokva megbetegedett s hetekig nem tudta elhagyni az ágyat, melyet a korcsmában vetettek számára.

A szegény beteget rendesen Mari ápolta estig, este pedig ő is ott hagyta az anyját, mert játszania kellett. A közönség, mely Feriékből és néhány falusi emberből állott, legjobban szerette ezt a legkisebbik komédiást, sokszor tapsoltak, virágot és czukrot adtak neki. S a Feri anyja egyszer, a mikor nagyon csinosan lovagolt a fekete kis lovon, megcsókolta olyan szeretettel, mintha édes anyja lett volna, azután leültette maga mellé a kis leányt és kérdezősködni kezdett.

Másnap a Feri édes anyja, egy jóságos áldott asszony, ízletes levest tett egy csészébe, befödte egy tányérral, a tányérra puha vadpecsenyét tálalt, s odaadta a cselédnek, hogy vigye át a szegény beteg asszonynak. Feri hallotta a rendelkezést s addig kérte édes anyját, míg megengedte, hogy ő is átmehessen meglátogatni tegnap esti kis ismerősét, Marit.

A kis leány az ágy mellett ült és sírt. Szegény édes anyja ma betegebb volt, mint tegnap s látszott az arczán, hogy nagyon szenved.

Feri is kis fiú volt. Csak nézett erre-arra, nem igen tudta, hogy mit mondjon. Végre is azt tette, a mit a jó kis szive mondott, vigasztalta a kicsi leányt.

- Ne sírj, Mari, ne sírj. Meggyógyúl édes anyád.

Bármennyire őrizkedtek is a gyermekek, mégis csináltak egy kis zajt s a szegény beteg asszony fölébredt. Feri illedelmesen kezet csókolt s megkérdezte, hogy mint érzi magát?

- Jól, kis fiú, jól, kinek a gyermeke vagy? Hogy hívnak?

- Ferenczi Ferencznek, édes apámat pedig Ferenczi Pálnak.

- Csókolom az édes anyád kezét, a miért ilyen jó hozzám.

A szegény asszony jó étvágygyal fogyasztotta el a levest az utolsó cseppig s a vadpecsenye se ment kárba. Mintha már is jobban lett volna. Azután újra elszenderűlt s a két gyermek, hogy föl ne ébreszsze, kiment a kertbe. Leültek egy padra s beszélgettek.

A kis leány érezte, hogy valamivel meg kellene hálálni ezt a jóindulatot s mosolygó arczczal ígérgetett nagy dolgokat a mai előadásra:

- Mutatok nektek ma valami nagyon szépet. Úgy fogok lovagolni, mint egy kicsi angyal. Apám, mikor levesz a lóról, mindig megcsókol s azt mondja, hogy olyan vagyok, mint egy kicsi angyal. Ma is olyan leszek. Hanem én még kicsi vagyok, nem tudok olyan sok szép dolgot, mint anyám. Anyámat látnád, szép hosszú fekete ruhája van, a mi a földig ér. Keztyűjét felhúzza a könyökéig, fejére olyan kalapot tesz, mint a milyent a férfiak viselnek s a czipőjére sarkantyút köt fel. Azután azt mondja a lónak: Muczi s megsímogatja. Még a ló is szereti s úgy engedelmeskedik neki, mint én.

- Édes anyád is tud lovagolni?

- De még hogy tud, ha látnád! Ha ő akarja: tánczol a ló s még csárdást is tud.

Aztán sóhajtott:

- Persze, ha volna ló.

- Hát a Csilla!

- Az nem bir el senkit, csak engem.

Azután egyébről se beszélt a kis leány, csak a lovakról.

- Volt sok-sok lovunk, sárga, fehér, szürke, piros, mindenféle színű. Egyik többet tudott, mint a másik. Czézár megtalálta még a gombostűt is, ha eldugtuk, Muczi pedig olyan magasra ugrott, mint a, mint a... mint az asztal. Most már nincs, csak egy.

- Aztán miért nincs?

- Hát eladták. Jöttek valami bácsik. Az egyik dobolt, a másik kiabált. Apám sírt, anyám is sírt, én is sírtam, Bukfencz Jankó pedig, a ki annyi komédiát csinál, haragudott s nagyon megszidta azt az urat, a ki kiabált.

- Hát miért nem vesztek más lovakat a pénzen?

- Nem a miénk a pénz.

- Hát kié?

- A kik eladták.

- De a sok ló a tietek volt?

- A miénk.

- Hát aztán hogy lehet, hogy mások adták el mégis?

- Nem tudom.

Ezen nagyon elgondolkoztak. Egyszerre csak Feri törte meg a csendet.

- Pénzetek sincs?

- Nincs az se, azt mondja apám.

- Nekem van három forint tizenhét krajczárom a perselyben.

Ujra hallgattak. Ujra Feri kezdte el a beszélgetést.

- De ha ló volna, akkor nem kellene pénz, úgy-e?

- Nem.

- Ló van! A grófnak van annyi, de annyi, hogy én nem is tudom mennyi. Ő adhatna nektek vagy százat.

- De nem ad.

- Dehogy nem. Megkérjük majd. Apám azt mondja, hogy nagyon jó ember, engem pedig nagyon szeret. Meg is csókolt, a mikor utoljára itt volt. Kérek én tőle egy csomó lovat, csak jőjjön haza.

Mikor a kis fiú hazament, nem igen tudták elképzelni, hogy mi baja lehet. Nagyon elgondolkozott. Csak este állott elé azzal, a mit mondani akart. Odament az édes apjához, kis kezecskéjét belemélyesztette az öreg úr szőke szakállába, kedveskedett s végre eléállott a mondani valójával.

- Nagyon szeretném, ha írni tudnék.

- Miért, kis fiam? - kérdezte az apja.

- Írnék egy levelet a gróf bácsinak.

- Mit írnál neki?

- Hát kedves apuskám, tudod, szegény Mariéknak volt sok lovuk s valami rossz ember mind elvette tőlük. Most nem tudják szegények, hogy min lovagoljanak. Megkérném a gróf bácsit, hogy adjon nekik vagy száz lovat, hogy legyen szegényeknek elég.

- Hányat?

- Vagy százat.

- Sok lesz az.

- Dehogy, van neki több is.

- Hát te adnál?

- Én? Odaadnám mind, még ötvenet is.

- Ötven kevesebb, mint száz.

- Kevesebb? Nem tudtam. Ha nem volna száz lovam, adnék nekik egy milliót.

- Mit, lovat?

- Nem, forintot.

- Az nagyon sok pénz.

- Mari azt mondja, hogy annyi kell nekik, hogy lovat vehessenek.

- Kevesebb is elég lenne.

- Mari ennyit mondott, már pedig ő tudja - nyakaskodott a kis tőkepénzes.

Aztán megint elhallgatott, de csak azért, hogy mindjárt egy új kéréssel álljon elő:

- Édes apám! Csinálj nekem egy levelet, majd én mondom, hogy mit írj bele.

- Aztán kinek küldöd el?

- A gróf bácsinak.

- No jó, hát mondjad, hogy mit írjak.

A gazdatiszt úr térdére ültette a kicsi fiát, papírt tett maga elé, leírt mindent úgy, a hogy következik:

"Gróf bácsi! Csókolom a kezét. Van itt egy kicsi leány meg az apja, meg az anyja, meg a nénje, meg a bátyja, meg Csilla. Az apjának egyszer sok lova volt, de most csak egy van s az is csak akkora, mint egy kicsi borjú. Ló kellene nekik szegényeknek s akkor mindjárt gazdagok lennének s a kicsi leány anyja se lenne olyan beteg s lovagolhatna is, ha lova volna.

Azt mondja Mari, hogy nagyon szépen tud lovagolni. Kérem, édes gróf bácsi, adjon nekik lovat, nem kell sok, csak vagy száz. Ha nincs ló, küldjön nekik egy millió forintot, azzon vehetnek tán még ötvenet is.

Kezét csókolom, tisztelem Billt.

Feri."

Bill egy nagy, uj-fundlandi kutya, kenyeres pajtása Ferinek, azért ilyen figyelmes iránta. A neve alá sajátkezűleg húzott egy nagy kacskaringós czikornyát, mint a nagy emberek szokták.

Azután egyebet se csinált, mint várta a választ s biztatta Marit sok szép ígérettel.

- Ne félj, lesz ló, lesz bizony.

- Nem hiszem.

- Meglátod.

A válasz csak nem érkezett meg. Egyszer aztán Feri is megunta várni s mikor már minden reményről letett, sírva panaszolta el a bánatát Marinak.

- Rossz ember a gróf bácsi, nem ad se pénzt, se lovat. Pedig sok van neki. Irunk neki újra.

Megint írtak. Most már körülményesebben beszélte el az állapotokat s bizonyosra vette, hogy lesz eredménye az ujabb levelezésnek.

A válasz ujra késett, Feri már kezdett zúgolódni a gróf bácsi ellen s emlegette, hogy nem fogja szeretni többet soha. Egyszer aztán, mikor már igazán túlságosan sokáig késett a válasz, meggondolta a dolgot.

Szegény Mariéknak nincs pénzük. Mig megjönne a millió, ad ő nekik.

Elővett egy kötőtűt s addig forgatta a perselyben erre, arra, míg a nyiláson kiesett egy szép, fényes piczula. Azt zsebre vágta, átszaladt vele Marihoz s odaadta neki.

- Míg megjönne a gróf bácsi pénze, addig használjátok ezt. Ha elfogy, van nekem még sok ilyen.

Nem is hitte, hogy olyan hamar elfogy egy ilyen fényes ezüstpénz, mikor csak öt ember van rászorúlva.

*

Nem végződik ám olyan szomorúan ez a történet, mint a hogy gondolná az ember. Az igazgató úrnak valahol messze Olaszországban élt egy bátyja, a ki gazdag ember s valami banknál hivatalnok. Mikor megtudta, hogy öcscse milyen nyomorúságba jutott, idejött, kisegítette őket a bajból s a családot visszahelyezte a régi jó sorsba. A Mari édes anyja felgyógyúlt s most már olyan egészséges, mint a makk. Nagy városokban művészkednek újra, de most már jobban vigyáznak magukra, mert Feri megmutatta nekik, hogy se a ló, se a millió nem terem olyan könnyen, a mint gondolná az ember. Boldogabbak, mint valaha, nevetnek, mosolyogva végzik el a dolgukat s meg vannak elégedve a világgal, mióta ujra velük van a jó Isten.

Nagyapó Meséskönyvéből



A seregély.

A madarak szeretik az emberi hangot utánozni, különösen a seregély, ki tisztán és érthetően ejti ki a szavakat.

Egy madárkereskedőnek volt egy ilyen seregélye élénk, fecsegő madár. Kora reggel, ha gazdája a boltot kinyitotta, ezzel fogadta: «Jó reggelt, kedves gazdám, jó reggelt!»

S ha valaki a szomszédból átszólott a madárkereskedőnek, a seregély mindig valami hamissággal felelt.

Nagy híre kerekedett az okos seregélynek. Mindenki látni kivánta a madarat, csak úgy tódúltak a boltba, persze vásároltak is.

Nem is győzte a madárkereskedő seregélyét kényeztetni és dicsérni, a ki az ő vagyonát megalapította. Föltette magában, hogy hálás lesz a seregély iránt.

A madárkereskedővel szemben lakott egy előkelő úr, kinek Flóra nevű leánykája szintén nagy gyönyörűséggel hallgatta a seregély csevegését. Megkérte édes atyját, hogy vegye meg neki a seregélyt. A madárkereskedő eleinte sehogysem akart kedves madarától megválni, de addig-addig, hogy mégis eladta.

Flóra édes atyjának nemsokára el kellett utaznia. Mikor visszatért, azt vette észre, hogy Flóra már nem törődik annyit madarával. Később kimentek az erkélyre, a hol a seregély aranyos kalitkában ide s oda ugrált. Alig, hogy Flórát észre vette, rögtön megszólalt: «Flóra rossz», «Flóra engedetlen».

Flóra atyja csodálkozva nézett, hol a madárra, hol leányára, sehogyse tudta, mit jelentsen ez a beszéd. Az ő jó, kis Flórája, a kire sohase volt panasz, megváltozott volna az ő távollétében? Hogy valami történt arról meg volt győződve.

Hivatta a Flóra nevelőnőjét, ki azután elmondta, hogy Flóra engedetlen volt édes atyja távollétében. A madár a nevelőnő szavait megtanulta.

Flóra atyjának elborult az arcza, de Flóra hozzá futott, átölelte s könnyek közt kért édes atyjától bocsánatot. Édes atyja megbocsátott. A seregély nemsokára így csevegett: «Flóra kedves», «Flóra engedelmes».

Nagyapó Meséskönyvéből




A Nuska és a Luska.


Volt egyszer, hol, hol nem - volt a világon két kis leány: az Annuska meg a Nelluska. Ikertestvérek voltak és nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak az volt a különbség köztük, hogy Nuska mindig jókedvű volt és mosolygott, Luska meg többnyire durczáskodott és haragosan nézett.

Megesett, hogy össze is perlekedtek, de a Nusi akkor sem haragudott sokáig, hanem mosolyogva szólongatta mérges kis testvérét, ki ilyenkor hátat fordított neki és elment valamelyik sarokba duzzogni.

Mikor ez az eset megesett, a mit én itt most elbeszélek, - mert igaz történet ám ez, úgy hallgassátok - hát épen vasárnap délután volt. Katicza az a jó kis szolgáló, a gyerekeknek ilyenkor kukoriczát szokott pattogtatni.

Tudta is ezt minden arra való gyerek a hetedik szomszédig s a Nuskával, meg a Luskával együtt mind egy rakásra verődtek a tűzhely körűl, lesni azt a pompás, illatos csemegét, a mit, tudom, hogy ti is szerettek - s a mit a Kati a rostában a lobogó lángok fölött ügyesen pörgetett jobbra-balra. Aztán körbe fogóztak és énekelni kezdték a szokásos pattogató nótát:

Forgasd, pörgesd,
Kis Katicza,
Jól ki pattogj,
Kukoricza!

A konyha már megtelt a frissen pattogó kukoricza édes, meleg illatával; egy-egy szem magasan kiugrott a rostából vígan felelgetve a gyermekek mondókájára:

Pitt, patt, pad alatt,
Miért nem hoztál kanalat!

A gyermekek nevetgélve, sikoltozva, egymás hegyén-hátán kapkodták a földről a szép fehér "kakasokat".

Ez volt aztán az igazi víg mulatság!

A kakasok már jól kitarajosodtak. Katicza a rostát le-leemelte a tűzről s elégedetten mondogatta:

Olyan fehér, mint, a hó,
Jaj de pompás, ropogó!

Mire a gyerekek tapsolva, ugrándozva kiabálták:

Icza-ricza,
Kukoricza,
Siccz az útból,
Czirmos czicza!

Ki a kalapját, ki a kötőcskéjét tartogatta. Katicza mindenkinek adott egy pár marékkal, - ha ott lettetek volna, nektek is adott volna - aztán a falról levett egy szépen fonott kis fehér szakajtót, tele halmozta tetejével, úgy adta az ikertestvérkéknek.

- No, most kiki menjen haza. Ti meg, Nuska, Luska, üljetek ki szépen az ajtóküszöbre, tegyétek le a szakajtót magatok közé, úgy egyetek belőle, mert úgy illik a jó kis testvéreknek. Veszekedés, sírás ne legyen, mert a mama megharagszik.

Elszéledtek a gyerekek szépen. A két kis leányka is közre fogta a szakajtót úgy ballagott az ajtó felé, de a mint a küszöbre letelepedtek, hát a Luska egyet gondol, fogja a szakajtót s az ölébe húzza.

Nuska se rest ám, hanem visszahúzza.

- Az én ölembe legyen a kosár, mérgeskedik Luska.

- Azért is az enyimbe! - ellenkezik Nuska.

Addig-addig húzták, ránczigálták, míg a szép kis szakajtónak leszakadt a fülecskéje s a kakas - a kukoriczának színe-java - kifordúlt a pocsolyába, a hol a lubiczkoló, falánk réczék nyomban neki estek.

Tas, tas, tas...
Háp, hip, háp!
Nekünk is jut
Legalább!

A kis szakajtóban nem is maradt más, csak a tyukja. Luska pedig szokás szerint sírva fakadt.

- No, no, ne sílj, Lusikám, nem baj, nem baj... nesze, együk meg, a mi maladt, itt van egy malékkal... no, egyél...

De Luska durczásan kiütötte a kezéből, mire aztán Nuska is sírni kezdett.

- Megmondo-o-om a mamána-a-ak! - zokogta.

Megszeppen erre a kis mérges s mielőtt Nuska a mamához ment volna panaszra, fölszedte magát s a kerti bokrok közt szépen elsomfordált.

- Nelluska!... gyele vissza... nem mondom meg a mamának... mál nem sílok... gyele, kapsz klumplit, nalancsot... mindent...

Máskor hogy futott vissza Luska az ilyen édes biztatásra. A krumpli, meg a narancs! A két legjobb dolog a világon mindkettőjük előtt. De most vissza se nézett. Maga se tudta, hova megy, csak azt tudta, hogy ő elmegy és vissza se jön többé.

Hát ment, mendegélt. Az óperenczián innen, de a kerítésen már túl járt. A szérűskertbe jutott, ott pedig volt egy gonosz tyúk, a ki, ha gyereket látott, berzenkedve futott neki és csapkodta szárnyával, úgy féltette tőle szép, aranyos, pelyhes kis csibéit.

Luska el volt szánva, hogy világgá megy. Még a gonosz tyúktól se riadt vissza, hanem belépett a kis vadászkunyhó nyitott ajtaján, a honnan a jó vadász bácsi a madarakat szokta lesni hajnalban, meg estefelé is, de most bent volt a városban. Luska hát felállt egy székre, levette a szögről az ostort, a min a bácsi a Csóri kutyát szokta vezetni, mikor nem akarja, hogy szaladgáljon, s azzal jobbra-balra csapkodva, vitézűl áthaladt a majorudvaron is. A tyúk nem is mert közel menni hozzá, csak messziről kiabált utána:

Kitri-kotty,
Kotkodács!
Illik lánynak
A korbács.

Luska húzta maga után a korbácsot és haladt sietve. Már a mezőre is kiért. Az út mellett egy kis barázdabillegető sétálgatott. Csodálkozva nézett a kis leányra; szép szelíd hangon megszólította:

Czi-cziczuska,
Zabgaluska...
Hol jársz, hol jársz,
Édes Luska?

Luska nem felelt, csak ment nagy dúzzogva.

A barázdából egy kis búbos pipiske szállt föl, az is rászólt:

Csíki szűr,
Pipitér,
Mérges gyerek
Kicsit ér!

Luska rá se hederített. Már közel volt az erdő, hallatszott a rigó víg füttye, arra figyelt, azt hallgatta a kis leány:

Dió, dió,
Flürelió!
Zöld erdőben
Lenni mi jó!

Sietett, hogy ő is mihamarabb ott lehessen.

Ezernyi vadvirág nyílott az erdőben, egyik szebb, mint a másik. A madárkák ágról ágra szökdécselve csicseregtek, daloltak. Luskának olyan öröme telt abban, a mit itt látott, hallott, hogy azt se tudta hirtelenében, hova nézzen. Egyik virágtól a másikhoz szaladt. Szerette volna leszedni valamennyit. Szedett is annyit, a mennyi a csöpp markába, meg a kötőcskéjébe belefért. Majd egy szép aranyos lepke után kezdett futni, a mely egyre beljebb csalogatta maga után az erdőbe. A hazatérés eszébe se jutott, még az uzsonnáról is megfeledkezett. Hanem aztán úgy egy jó idő multán mégis csak észrevette, hogy éhes, akkor visszafordúlt és hazafelé indúlt.

Azaz, hogy indúlt volna, ha tudta volna, merre van az az otthon. De nem tudta ám! Minél tovább haladt, annál nagyobb fák vették körűl; akármerre nézett, csak fa, fa, bokor mindenütt. Utat hiába keresett kifelé, míg egyszer aztán, halálra fáradva lerogyott a fűbe és keservesen, oh, igen - nagyon keservesen sírni kezdett...

Éhes is volt, fáradt is és most már félni is kezdett, mert a nap nyugvóban volt s az erdőben lassankint egyre sötétebb lett. A fű harmatos, fázni is kezd és - se takaró, se párnácska, se mamácska...

Már a virágait elszórta mind csak a Csóri korbácsa volt nála, azt szorongatta iczi-piczi kacsójában és nézte sírva, míg bele nem fáradt, aztán mit tehetett mást - újra kezdte...

Otthon ezalatt felforgatták érte az egész házat, az egész utczát, az egész falut. Persze hogy nem találták. A cselédek lótottak-futottak; a mamácska sírt, rítt, jajveszékelt, kezét törte. Szörnyűség volt azt látni is.

Nususka vigasztalni próbálta czirógatta, csókolgatta:

- No, ne sílj, mamácska, ne sílj!... kapsz klumplit, nalancsot... mindent...

De a mama csak sírt tovább; hát szegény Nuska mit tehetett... ő is rákezdte és sírt, a hogy csak tőle telhetett.

Mind hiába! nincs a Luska, nincs és nincs! Mikor legjavában lótnak-futnak, keseregnek s a mama már a sok sírástól beszélni is alig tud, haza érkezik a városból a vadász bácsi, a kit kis leányok olyan nagyon szerettek. Mindig is hozott nekik valamit a vadásztáskában: csigabigát, tarka gyíkot, kis nyuszit. Egyszer egy szép kis eleven pelét hozott, annak nagyon megörűltek, azóta csak úgy hítták a bácsit a kis lányok: Pele bácsi.

Mikor a mama nagysírva elbeszélte Pele bácsinak, hogy a kis Luska elveszett, a Pele bácsi körülnézett, hogy hol látná azt a korbácsot, hogy a Csóri kutyát hozzá kösse és elmenjenek a kis leányt keresni. De a korbács nem volt sem a helyén, sem az ágyon, sem a lóczán...

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami! Tudta, hogy a kis Luska nagyon szeretett az ostorral játszani, hátha ő járt itt és elvitte magával!

Nosza, füttyent egyet a Csórinak.

Az okos kutya egyenesen a szemébe néz.

Hol a korbács, édes kutyám?
- Nem tudom én, kedves gazdám.
Keresd, hozd el izibe!
- Futok, futok sebtibe...

Azzal szaglászni kezd körös-körűl, neki lódúl, s mint a villám, ide-oda czikázva keresztűl vágtat a szérűskerten, át az országúton, be az erdőbe. A gazdája alig győzte követni s el is tünt volna szeme elől, ha koronkint vissza nem fordúl érte, nézni, hogy jön-e utána.

Mikor aztán a Pele bácsi a Csóri nyomán haladva elérkezik egy kis tisztásra, hát már ott látja a Csórit ülni a kis Luska mellett, a kinek az arczocskája veres és dagadt volt a sok sírástól, a hangja meg egészen rekedt. De azért így is kedves volt, mikor Csóri nyakát hizelegve simogatta és szívrehatóan könyörgött neki:

- Csólikám, édes jó kicsi Csóli, csak most az egyszel vigyél haza... soha, soha sem leszek mál mélgesz, adok neked klumplit, nalancsot, mindent... csak vigyél haza mamához.

Mondtam már, hogy a Csóri okos kutya volt, hát ezt a beszédet is jól megértette. Szeretettel nyalta végig a Lusika könnyes arczát, az ostort gyöngéden kivette a kezéből és odafutott vele a gazdájához.

Ez pedig ölébe kapta a kis szökevényt, a ki mind a két karját nyaka körűl fonta s fejecskéjét a Pele bácsi vállára hajtva szépen el is aludt, mire hazaértek. Úgy vette át az édes mama, a ki ágyacskájába fektette, betakargatta és ott sirdogált mellette még jó sokáig - hanem most már örömében.

Azután, ha néha - ritkán, nagyon ritkán - a Luska makranczoskodott, csak annyit mondott a mamácska:

- Kitegyelek az erdőbe?

Nyomban úgy megszelídűlt, mint egy galambfióka, és szót fogadott és a Nusikát soha se bántotta többé.

Forrás : Nagyapó Meséskönyvéből

2012. május 19., szombat

A szarvaskirályfi : Dán mese



Két tanulságos mesét mondok ...hallgasd csak..







A szarvaskirályfi : Dán mese

Volt egyszer egy özvegyember meg egy özvegyasszony, és mindegyiküknek volt egy kislányuk.

A férfi kislánya szép volt, mint a virág, az asszonyé meg csúnya, mint a kóró. Irigykedett is sokat az asszony, hogy a mostohalánya miért olyan gyönyörű, és az ő édeslánya miért olyan csúnyácska. S folyton azon törte a fejét, hogy mivel, hogyan kínozhatná a kislányt, akit nem szeretett. S hát volt is módja hozzá, mert az ura majdnem egész nap távol volt, már kora reggel elment dolgozni, és csak késő este jött haza.

Így aztán nem volt könnyű élete a kis mostohának.

Történt egyszer, hogy az egyik este, mikor már bezárták az ajtót, és valamennyien ágyban voltak, valaki halkan kopogtatott odakint.

Az asszony szólt az édeslányának, hogy menjen s nézze meg, ki alkalmatlankodik ilyen kései időben. De a kislánynak nem volt kedve kibújni a meleg takaró alól, s azt akarta, hogy a mostohatestvérét küldjék ki ajtót nyitni.

Csakhogy ebbe meg az asszony nem egyezett bele - s így mégiscsak neki kellett kiszaladni a testvére helyett a sötét konyhába, hogy félrehúzza a reteszt.

De el is sikoltotta magát, úgy megijedt rögtön.

Valami óriás kecskebak vagy szarvas - hirtelenjében nem is tudta, hogy micsoda -, az állt odakint az ajtó előtt, s az kopogtatott a szarvával. A kislány meg se kérdezte, hogy mit akar, miért jött - hanem gyorsan fölkapott egy seprűt, s azzal kergette el a furcsa állatot. Az meg szó nélkül eliramodott. A kislány visszasietett a szobába, és elmesélte, hogyan járt. Az anyja meg is dicsérte, hogy helyesen csinálta, amit csinált.

Másnap este azonban újra fölhallatszott a kopogás, pontban ugyanakkor, mint az előző nap. De az asszony most már nem az édeslányát küldte, hanem a mostohát. Menjen, bajlódjon ő azzal a bak-ördöggel, ha megint az talált volna visszajönni.

S csakugyan a szarvas állt kint újra, és barátságosan himbálta a koronáját. A kislány bámulva nézett rá, és megkérdezte:

- Honnét jössz szarvas? Kit keresel nálunk?

- Gyere, ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és leereszkedett az első két térdére.

A kislány meg is tette volna szívesen, hiszen nem sok jóban volt része otthon, a mostohája nem szerette, az apját alig látta - de azért a szarvas hátára mégsem akart felülni.

- Hiszen te is alig bírod magad - mondta neki -, sovány vagy, remeg a térded, s most még engem is vinni akarsz...

- Pedig másképp nem jöhetsz velem - felelte a szarvas -, csak ha a hátamra ülsz.

Így aztán beleegyezett a kislány, felült a szarvas hátára, és eltűntek az éjszakában. Már jó pár órája vágtattak, mikor egyszer csak egy gyönyörű rétre értek. S ott azt mondta a szarvas:

- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt?

S a kislány úgy érezte, hirtelen megmelegszik a szíve.

- Bizony, jó volna, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt - mondta.

De a szarvas nem állt meg, hanem továbbvágtatott. Egészen addig vágtatott, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ott újra megkérdezte a szarvas:

- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt sétálgathatnánk együtt?

- Bizony, jó volna - felelte a kislány, s egy pillanatig azt remélte, hogy megállnak, és sétálgatnak egy kicsit.

De a szarvas újra vágtatni kezdett.

S mire meghajnallott, elérkeztek egy gyönyörű nagy várba, amelyiknek tizenkét tornya volt. A szarvas felügetett a vár udvarába, leereszkedett az első két térdére, hogy a kislány le tudjon szállni, aztán így szólt:

- Ezentúl itt kell élned egyedül, de cserébe minden vágyad teljesül. Én pedig minden évben meglátogatlak egyszer, s akkor majd sokat nevetünk. Meglátod, boldog leszel itt, csak arra vigyázz, hogy három szobába be ne nyiss: az egyiknek fából van az ajtaja, a másiké rézből, a harmadiké jégből. Ha ezt betartod, semmi bajod nem lesz.

Ezt mondta a szarvas, de magában azt gondolta: beszélhet ő akármit, a kislánynak úgyis az lesz az első dolga, hogy benyisson a három ajtón. Aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a kislányt.

Az meg, mihelyt bealkonyodott, lefeküdt, és késő délelőttig aludt, úgy elfáradt a hosszú háton-utazástól.

Mikor fölébredt, végigjárta a vár valamennyi szobáját - s végül megállt a három tilos ajtó előtt. De nem tudott ellenállni a kísértésnek: odalépett a jégajtó elé, és kinyitotta. Nagy csudálkozására két férfit talált ott, akik egy hatalmas üstben csupasz kézzel kavargatták a fortyogó szurkot.

Megkérdezte tőlük, hogy miért a csupasz kezükkel csinálják, hát nem tudnak valahonnét egy kanalat szerezni?

Mire azt válaszolta a két férfi, hogy tudni tudnának, de sajnos nem tehetik: meg kell várniuk, míg valaki jóravaló, becsületes ember önként nem farag nekik egy kanalat.

- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.

S mindjárt keresett egy kisbaltát, és faragott nekik egy jó, kézbe való kanalat. Aztán elmúlt a nap, és jött az éjszaka. Hogy, hogy nem, úgy éjfél felé rettentő nagy sürgés-forgásra, lármára ébredt fel a kislány, s nem tudta elképzelni, mi lehet az.

Reggel aztán megtudta: az udvar s a folyosók mind tele voltak férfiakkal, apród legénykékkel, és mind rettentően buzgólkodtak. Volt, aki lovakat csutakolt, kantárokat fényesített, mások meg az ezüstöket pucolták, és szebbnél szebb csizmákat suvickoltak.

A kislánynak úgy megtetszett a dolog, hogy egyszerre kedve támadt, hogy kinyissa a másik ajtót is - azt a bizonyos rézből való ajtót.

Ott meg két leányt talált, akik csupasz kézzel piszkálgattak, szítottak egy hatalmas parázskupacot.

Tőlük is megkérdezte, hogy miért csinálják ezt, és miért a csupasz kezükkel.

Mire a két lány azt válaszolta, hogy amíg valaki becsületes, jóra való ember nem ád nekik parázskaparót, kénytelenek a saját puszta kezüket használni.

- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.

S mindjárt keresett nekik egy vasszögekkel kivert hosszú rudat - a lányok meg nem győztek hálálkodni.

Másnap aztán, amikor fölébredt, újabb meglepetés várta: az egész vár tele volt lányokkal, cselédekkel, akik mindent kisepertek, kimostak, és szebbnél szebb ruhákat porolgattak.

A kislány úgy föllelkesedett ezen, hogy azon nyomban kinyitotta a harmadik ajtót is - azt a bizonyos fából való ajtót.

S ott aztán elakadt a lélegzete: a szarvas ott feküdt az ajtó mögött egy kicsi szénaalmon, és szomorúan nézett maga elé. A kislány megkérdezte tőle, hogy miért fekszik ott bezárva, mikor odakint süt a nap. Mire a szarvas azt felelte:

- Amíg egy becsületes, jóravaló ember le nem csutakol, itt kell feküdnöm egyedül, nem tehetek másképp.

- Hát miért csak most mondod ezt nekem? - kiáltott fel a kislány.

S rögtön felkapott egy marék szalmát, és elkezdte csutakolni a szarvast. Az meg - alighogy hozzáért a szalmával - egy gyönyörű, daliás királyfivá változott!

A kislány egyszeriben elpirult, és lehajtotta a fejét - úgy megmelegedett a szíve.

A királyfi meg elmesélte neki, hogy ő is meg a vár valamennyi lakója el voltak varázsolva - de most már jó lesz, minden másképpen lesz ezután, ha a kislány is úgy akarja...

És a kislány is úgy akarta. Megülték a lakodalmat, és ők voltak a világon a legboldogabbak.

Egy idő múltával aztán megkérdezte a királyfi a feleségét: nincs-e kedve meghívni az édesanyját meg a testvérét magukhoz, hadd lássák ők is, milyen boldogan élnek.

- De bizony nagy kedvem volna hozzá! - válaszolta az asszony.

Megegyeztek, hogy ha a királyfi nem volna épen otthon, ő majd borral kínálja a vendégeke, és egy csöppet a cipőjére csöppent. S akkor a királyfi is menten ott terem, és fölszárítja a bort a cipőjéről.

És így is történt.

Egy szép nap beállított a várba a mostohája meg a mostohatestvére, de sokáig szólni se tudtak az irigységtől, csak egyik ámulatból estek a másikba.

Jaj, miért is nem őket érte ez a rettentő szerencse! - sóhajtoztak magukban. - Jaj, miért is nem őket...

És majd szét pukkadtak a méregtől meg a nyögdécseléstől. Aztán megkérdezték:

- És az urad hol van? Vagy egyedül élsz itt a várban?

Ő meg azt felelte rá:

- Ha egyedül élnék itt, itt se lennék boldogabb, mint otthon.

S barátságosan megkínálta a vendégeit borral, s közben egy csöppet az aranycipőjére csöppentett. Abban a szempillantásban a királyfi is ott termett, és fölszárította a zsebkendővel a foltot az aranycipőcskéről. Ezen a szolgálatkészségen még jobban elcsodálkozott a mostoha meg a lánya, s ha lehet, még jobban elkezdtek irigykedni. De csak annál mézesmázosabban mosolyogtak.

S akkor a királyfi azt mondta, hogy sétáljanak ki a kertbe. Volt ott kint a kertben egy gyönyörű almafa, de csak három szem gyümölcse volt, nem több. A mostoha meg mindenáron le akart szakítani egyet. A királyfi azonban nem engedte.

- Éretlenek ezek - mondta -, kár volna leszakítani őket.

Mire a mostohából egyszerre kitört a düh, és olyan vörös lett, mint a pulyka.

- Dehogyis éretlenek! - rikácsolta. - Csak sajnáljátok tőlünk! Azt hiszed, nem tudom én? Hívni is azért hívtatok ide, hogy az irigység emésszen minket!

Azzal megragadta a lánya kezét, és elrohantak, ki a kertbe, le a várudvarba, és meg sem álltak, míg a várkapun ki nem léptek.

Ott aztán olyan éktelen veszekedésbe kezdtek, hogy még a várablakok is rezegtek tőle. Egymás haját tépték ordítozva, és a lány az édesanyját, az anya az édeslányát okolta, hogy miért is kergették el azt a szarvast seprűvel...

Végül is az lett a veszekedésből, hogy ami követ, kavicsot találtak útközben, azt mind egymáshoz vagdosták. Aki nem hiszi, menjen mindig csak arrafelé, amerre köveket, kavicsokat lát - akkor biztosan eljut egyszer abba a mesebeli várba, ahol még ma is boldogan él a szarvaskirályfi az ő világszép feleségével.

/Átdolgozta: Mészöly Miklós/

A három szarvas : Újgörög mese



A három szarvas : Újgörög mese

Szomorú magányban éldegélt egyszer egy asszony. Szükséget ugyan nem szenvedett semmiben sem, megvolt neki mindene, csak éppen gyermeke nem volt. Pedig jaj, de nagyon vágyott rá! Egy reggel aztán így könyörgött a naphoz:

- Édes, egyetlen nap, ajándékozz meg egy gyermekkel, visszaadom, ha felnő.

És íme, nemsokára kislánya született. Babusgatta, fürösztgette, nagy lánykává nevelgette.

Egy reggel aztán, amikor a lányka sétálni indult, a nap éppen ott ténfergett a fák csúcsán, meglátta a kislányt s megszólította:

- Mondd meg az édesanyádnak, azt üzenem, váltsa be már az ígéretét.

Hazament a kislány, és elmondta, mit üzent a nap. Megijedt az asszony, minden csepp vér kifutott az arcából. Nagy sokára szólott csak:

- Legközelebb, ha majd találkozol a nappal, mondd meg neki, hogy éppen tésztát gyúrtam, nem szólhattál nekem.

A lányka persze másnap is találkozott a nappal meg harmadnap is. Hozta, egyre hozta a nap üzenetét, de az asszonynak mindig akadt valami kifogása. Most ez a dolga, most meg az, egyszer-egyszer mondhatja a kislány, hogy elfelejtett szólni. No, elfogyott a nap türelme, és legközelebb, se szó, se beszéd, kézen fogta a leánykát, és elvitte messze-messze a palotájába. Sírt-rítt az anyja, jaj, de kesergett az egyetlenjéért.

A nap pedig őrizte a lánykát, a palotából csak a kertbe engedte ki, magas a fal, onnan ugyan nem szökhet el. Ennyi volt a lányka szabad járása-kelése.

Egy reggel aztán elindult a nap, hogy bejárja a világot, végig kússzék a fényes égbolton, hiszen ez a dolga. Magára maradt a lányka, és tűnődött a sorsán. Eszébe jutott szegény édesanyja, sírva fakadt nagy bánatában, hosszan-hosszan hulldogáltak a könnyei. Amint így sírdogált a kertben, és nézte, nézegette a sok óriási fát, így tört ki belőle a keserűség:

- Hervad anyám szívecskéje, hervadjon fák levélkéje!

S tépte, marta az arcát, hogy szinte kicsordult a vére. S csodák csodája, egyszerre hullt, hulldogálni kezdett a sok falevél, mind lehervadt a nagy fákról.

Estefelé megjött a nap, észrevette a vért a lányka arcán.

- Mi bajod, kislányom? - kérdezte szeretettel.

- Kutya, macska összeveszett - felelte a lányka -, hozzájuk futottam, hogy szétválasszam őket, s megkarmolt a macska.

Fogta a macskát a nap, és behajította a tengerbe.

Másnap, míg a nap úton volt, megint csak összemarta magát a lányka.

- Hát veled mi történt? - kérdezte a nap, mihelyt megpillantotta.

- Kutya, disznó összeveszett, szét akartam őket választani, s ugyancsak megharapott a kutya.

Fogta a nap a kutyát, s azt is a tengerbe vetette.

Harmadnap is elindult a nap, de már nem ment messzire, hanem a felhők mögé rejtőzött. Onnan leste a leánykát. Látta ám, hogy maga tépi-marja az orcáját, s egyre csak az édesanyja után siránkozik. No, előbújt a nap, odalépett a lánykához.

- Nem bánom - mondta -, menj az édesanyádhoz, elkísértetlek hozzá..

Hármat füttyentett, s íme, három szarvas ugrott elébe.

- Min éltek ti, feleljetek? - kérdezte a nap.

- Füvön élünk, vizet iszunk rá - felelték a szarvasok.

- Rátok bízom ezt a leánykát - mondta a nap -, fogjátok s vigyétek az édesanyjához.

- Visszük - felelték a szarvasok. S ezzel útra is keltek, s mentek, egyre mentek, hegyen át, völgyön át. Talán már a fele utat is a hátuk mögött hagyták, mire kissé elfáradtak és megéheztek. Így szóltak hát a lánykához:

- Legelészni, vizet inni, megyünk kicsit megpihenni.

Egy nagy kert előtt állottak éppen, három nagy ciprusfa nyúlt a magasba a közepe táján. Ráültették hát a lánykát az egyikre, fent az ágak ringó magosában.

- Ha bajba kerülsz - mondták neki -, füttyents hármat, s itt termünk máris a ciprus alatt.

Egy kút is volt éppen a fák alatt, a kert végében meg egy vakolatját hullajtó öreg ház, abban lakott a sárkány a feleségével meg a három lányával.

Mondta a sárkány az egyik lányának:

- Szaladj ki a kútra, hozz friss vizet!

Vette a sárkánylány a korsót meg a vedret, s ment a kútra vízért. Amint ráhajolt a kávájára, hogy merítsen, hát uramfia, mit lát? Ott tükröződik benne a fán üldögélő lányka képe. Mert hát éppen a kút felett nyúlt az égbe a ciprusfa. Csak úgy fénylett tőle a víz, akár a sárarany fényessége.

Na, nagyot bámult a sárkánylány. "Lám, lám - gondolta -, hát ilyen világszépe vagyok én! S mégis vizet kell hordanom!"

Fogta a korsóját, összetörte, fogta a vedrét, a kútba hajította, s indult nagy durcásan vissza a házba.

- Hol a friss víz, hol a korsó? - kérdezte tőle a sárkányasszony.

- Világszépe volnék tán én, mint az arany, ragyognék én, s mégis velem hordatsz vizet? Összetörtem a korsómat, kútba dobtam a vedremet, nem hordok én többé vizet! - toporzékolt a lány nagy haragosan.

Küldte az asszony a másik lányát, azonmód jött az is vissza. Elküldte a harmadikat, az is épp így került haza.

- Már megnézem magam is - mondta a sárkányasszony -, mi ütött ebbe a három lányba.

Odament az asszony a kúthoz, hát amint odaér, fénylik a kert, csillog a víz, akár a nap ragyogása. Széjjelnéz erre is, arra is, a három fára is feltekint, hát az egyiken ott ül egy lányka, annak ragyog úgy az arca.

Nézte, nézegette a sárkányasszony a lányka tündöklő orcáját, gyenge húsát, s összefutott szájában a nyál a gonosz gondolatra, hogy ő bizony abba a gyenge húsba beléharap, felfalja a szegény kislányt. De hát magas ágon üldögélt az, nem tudta a sárkány elérni. Így aztán nyájas szóval fordult hozzá, s mézédesen csalogatta:

- Szállj le, lánykám, ciprusfádról, megmosdatlak, megfésüllek, édes mézet adok neked.

- Jaj, nem vagyok én még éhes, le nem szállok a fácskámról - felelte a lányka.

- Jössz le izibe! - ripakodott rá a sárkányasszony. - Egy-kettő, vagy kidöntöm alólad a ciprusfát!

Eszébe jutott erre a lánykának a három szarvas, s ahogy meghagyták, hármat füttyentett nekik. A szarvasocskák javában legelésztek. Egyszerre csak megtorpant a legkisebbik, és így kiáltott fel:

- Nem hallottátok? Mintha a lányka szólítana bennünket.

- Tán a füled csengett - felelt a másik kettő -, mi nem hallottunk semmit se.

Ám alighogy elfüttyentette magát a lányka, a sárkány kitátotta rettenetes torkát, s akkorát harapott a ciprus törzséből, hogy a gyönyörű szálfa menten alázuhant. A lányka éppen hogy még átugorhatott róla a mellette levő másik fára.

Hej, de megmérgelődött ettől a sárkány!

- Jössz le onnan tüstént! - kiáltott vadul.

- Dehogy megyek - felelte a lányka -, ha addig élek is! - és megint füttyentett hármat, erősebben, mint az imént.

No, de most sem hallotta meg más, csak a legkisebbik szarvasocska.

- Nem halljátok - kiáltotta -, mintha a lányka hívna bennünket!

- Ugyan, ugyan, megint csak a füled csengett! - mondta a másik kettő. - Vagy tán a szél fütyült bele.

Jaj, szörnyen remegett most már a szegény lányka. Hol maradnak az ő szarvasocskái? A sárkány pedig hördült egyet, fújt egyet, tüzes leheletet szinte a lányka lábát perzselte, s nekitámadt a második fának, harapta, morzsolta. Ledöndült az is hamarosan. A lányka épp hogy átugorhatott róla a harmadik ciprusra.

- Tüstént leszállsz onnan - vicsorogta nekivadulva a sárkány -, úgy sincs többé menekülésed!

- Egy életem, egy halálom - mondta a kislány -, a fácskán az én helyem.

No, nekiugrott a sárkány a harmadik fának, rágta, morzsolta, de már elvásott az állkapcája, kicsorbultak a fogai a sok rágástól, hát lassabban végzett vele. Meg-megpihent közben, vicsorgatta véres, nagy lapátfogait. A szegény lányka odafönn nem volt már se eleven, se holt. Összeszedte mégis utolsó erejét, s füttyentett három erőset, s hozzá még kiáltott is.

No, erre már hegyezte a fülét mind a három szarvas, hallották egytől egyig a füttyszót, még jobban a kiáltást. Futton-futottak is vissza, legelöl a legkisebbik.

Közben pedig már dőlni készült a fa, elhajlott a törzse, s vele hajlott a föld felé a lányka. No, kitátotta a sárkány a torkát, hogy mint valami gyümölcsöt, szájával lelegelné, s nyomban elemésztené. Ám egyszerre csak, mint a villám, melléje ért a legkisebbik szarvas, nagyot ugrott, fel az ág magasáig, elkapta a szarvát a lányka, s illa berek, nádak, erek, már el is tűntek! Nagy, buta szemével csak ámult-bámult utánuk a sárkány.

No de nem sokáig! Arra riadt a beste féreg, hogy jobbról is, balról is nekiugrott egy-egy pompás szarvas, döfik, gyomrozzák, hogy nyakát behúzva, farkát lógatva futott vissza kunyhójába. Ott is csak annyit tudott mondani, hogy: jaj, jaj!

A szarvasocskák pedig, mint a szél, vitték a lánykát hazafelé az édesanyjához.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta el magát odahaza az ólban a malac - , jön a lánykád hazafelé!

- Aranyból lesz az agyarad, ha valóra válik szavad - mondotta örvendezve az asszony.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta el magát a kakas -, jön a lánykád hazafelé!

- Rád aranytaréjt varázsolok, hogyha szavad beváltod - felelte vidáman a gazdasszony.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta a tyúkocska -, jön a lánykád hazafelé!

- Arany lesz a csőröd is, ha beszéded nem lesz hamis - mondta boldogan az asszony.

És íme, betoppant a három szarvas, nyomukban vidáman, repesve a kislány. Jaj, örvendezett, hogyne lett volna boldog a lányka! Összeölelkeztek, összecsókolóztak, vége-hossza nincs a szónak. Malacon aranyagyar nőtt, tarajocska vertaranyból, kis csőröcske színaranyból. Boldogan éltek aztán mindhalálig, s ha sétált a lány a réten, mosolygott a nap az égen.

/Átdolgozta: Lengyel Balázs/

2012. május 18., péntek

A két aranyhajú gyermek / Román népmesék

A két aranyhajú gyermek

Egyszer volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném. Volt egyszer egy király, mert hiszen királyok mindenkor voltak. Hanem a legtöbb király öreg volt, nem szép és fiatal, mint az, akiről én akarok beszélni.

Ez olyan gyönyörűséges volt, mintha a napból szőttek volna, csakhogy nem talált kedvére való királyasszonyt magának. Egyedül bizony nem tudott élni, fogadott is azért egy cigányasszonyt, hogy az a ház dolgát ellássa. Nem volt az igazi cigányné, csak mivel fekete volt, s úgy kere­pelt a szája, mint a kendertilóé, az egész királyi udvarban mindenki cigánynénak csúfolta. Mivel a rossz szájak azt beszélték, hogy a király összeszűrte a levet vele, azok a leányok, akik hozzámentek volna, nem kellettek a királynak; azok pedig, akiket ő vett volna el, nem mentek hozzája, így nőtlen maradt. Szó sincs róla, hogy idős lett volna, de hát abban az időben kiváltképpen a fiatalabb királyfiak házasodtak.

Kiment egyszer a király a katonáival gyakorlatozni a mezőre. Generális ruhába volt öltözve. A mezőn három leánytestvér a kendert nyűtte. Ezek a leányok nem ismerték a királyt, nem is gondolták volna, hogy arra járjon.

A legnagyobbik leány így szólott:

- Ha engem feleségül venne a király hopmestere, én egy kenyérrel jóllakatnám az egész királyi udvart.

A középső azt mondta:

- Ha engem a király íródeákja elvenne, én egy orsónyi fonálból felöltöztetném az egész udvart.

A legkisebb leány pedig, aki szépségével felülmúlta a két testvérét, s aki olyan volt aranysárga hajával, mint a hold a csillagok között, azt mondotta:

- Ha engemet maga a király venne el, én két olyan tündéri királygyermeket szülnék neki, egy leányt s egy fiút, hogy a világon sem akadna olyan emberfia, aki szépségben felülmúlná azokat.

A két nagyobbik leány nevetni kezdett, de a legkisebb azt mondta:

- Mit nevettek? Ha ti nem tudnátok végbevinni, amit mondtatok, akkor én se, s akkor magatokat is ki kellene nevetnetek. De ha ti képesek lennétek végbevinni azt, amit mondtatok, akkor bizony én is. És nem rajtam, hanem azon kellene nevetnetek, hogy ebben a nyomorúságban, ami körülvesz bennünket, még tréfálkozással töltjük az időt.

Hanem a leányok egyre csak nevetgéltek a kisebbik bosszankodásán, és aztán más dolgokról kezdtek el beszélgetni.

Egy huncut katona, aki éppen őrséget állt, kihallgatta a leányok beszédét, s mikor a legkisebbik befejezte a mondanivalóját, a királyhoz sietett, s elmondta, mit hallott, mit beszélt az a három leány a kenderföldön.

A király tisztjeivel odament, s mikor meglátta, hogy milyen szépek, akármilyen szegényesen is voltak öltözve, szerelemre gyulladt a legkisebbik iránt.

Értük küldött vagy hat katonát s egy kapitányt azzal a paranccsal, hogy sértetlenül hozzák őket a királyi udvarba, s miközben parancsait osztogatta, gondolata egyre a legkisebbik leányon járt, s azon a vágyán, hogy két olyan gyereke legyen, amilyeneket a leány ígért. Valamivel később észreveszi, hogy érkezik a kapitány a hat katonával, s azt mondja:

- Felséges királyom, elmentem, hogy azt a három leányt a kenderföldről a királyi udvarba hozzam, de mivel azt mondottad, hogy sértetlenül hozzam el őket, nem kötöztem meg s nem erőszakkal hoztam, ők meg a maguk szántából nem akartak jönni. Azt mondták, hogy az anyjuk nélkül élve nem jönnek, legfeljebb holtan. Ezért megparancsoltam, hogy abból a helyből el ne moccanjanak, míg újra vissza nem térek, s meg is ígérték, hogy ott maradnak. Mondd meg, felséges királyom, hogy most mitévő legyek?

- Menj, s hozd el az anyjukat is, vidd mind a négyet a tanácsterembe, zárd oda be őket, de a kulcsot másnak oda ne add, csak nekem.

- Megértettem, felséges királyom, így teszek.

Sietett a király gyorsan a hadgyakorlatra, hadd végezhessen, hadd láthassa, mi történik azzal a három leánnyal.

A kapitány elment a három leányhoz, magához vette őket, elment velük az anyjukhoz, elvitte azt is a kenderföldre, s ott azzal a hat katonával, akiket a városba vitt magával, elmentek a királyi udvarba. A kapitány úgy tett, ahogy a király parancsolta.

A leányok anyja majd meghalt félelmibe, s könnyezett és kérdezte, hogy mit tettek. A legnagyobb leány apróra-cseprőre mindent pontosan elmondott neki, amit a kenderföldön beszéltek. Azt nem tudta, hogy kihallgatta őket valaki, ezért ezt mondotta:

- Meglehet, hogy másvalamiért hoztak bennünket ide.

- Jaj, szegény, szerencsétlen fejünknek. Mit beszéltetek ti, az Isten szerelmére? Biztosan megharagudott ránk a király, s bezárat bennünket a ti meggondolatlanságotok miatt. Jaj, ti szerencsétlen, meggondolatlan teremtések, hogy okoztatok nekünk ilyen nyomorúságot?

Tépte a szegény anya a haját bánatában, sírt és jajveszékelt. Könnyes szemmel sóhajtoztak a leányok is, és várták, hogy mire jutnak. Úgy estefelé bement a király abba a szobába, ahol a leányok meg az anyjuk volt. Ment a királlyal a hopmestere is, meg az íródeákja is, és más tanácsbéli urak is, s mindnyájan helyet foglaltak.

Mikor a király letelepedett, a leányok és az anyjuk nagy búbánatosan s könnyezve a király elé járultak, s térden állva könyörögtek tőle irgalmat s bocsánatot.

A király azt parancsolta, hogy keljenek fel, haragosan nézett reájuk, és kemény hangon szólt:

- Leányok, mondjátok el, mit beszéltetek rólam és udvaromról, mikor reggel kendert nyűttetek.

A leányok nyitották a szájukat, hogy szóljanak, hanem az anyjuk kikapta a szájukból a szót, ismét térdre esett a király előtt, s keserves sírással azt mondotta:

- Felséges királyom, irgalmat s kegyelmet kérek meggondolatlan; megfontolatlan beszédjükért. Irgalom, kegyelem, felséges királyom!

- Nem téged kérdeztelek - felelte a király szigorúan -, hanem a leányokat. Mondjátok el hajszálnyi pontossággal, amit beszéltetek, semmit el ne hallgassatok, mert tanúm is van, s ha hazugságon kaplak, jaj lesz nektek - tette hozzá a király.

Nem volt mit tenniök a leányoknak, elmondták hát. Kezdte a legnagyobbik:

- Én azt mondtam, felséges királyom, hogy ha engem feleségül venne felséged hopmestere, az egész királyi házat jóllakatnám egy kenyérrel.

- Én azt mondtam - tette hozzá a középső leány -, hogy ha engem feleségül venne felséged íródeákja, az egész királyi házat felöltöztetném egy orsónyi fonálból.

- Én azt mondottam - folytatta a harmadik, a legkisebbik leány -, hogy ha... - és sírni kezdett, s eltakarta az arcát.

- Mondd gyorsan, mit mondtál - kérdezte a király haragosan.

- Hogy ha felséged engem feleségül venne, én neked két aranyhajú tündéri királygyermeket szülnék, egy fiút és egy leányt, kiket szépségben a világon egy emberfia sem múlna felül. - S azzal újra sírni kezdett, majd így folytatta:

- Itt vagyok, tégy velem, amit akarsz, csak anyámat hagyd békében.

A királyt a lelke gyökeréig megsebesítette a leány szépsége, szelíden ránézett a legkisebbikre, s megkérdezte:

- Képesek lennétek megtenni azt, amit mondottatok?

- Megtennők - felelték egyszerre mind a hárman.

- Hopmester, diák, akarjátok-e? Mert én igen - mondta a király a hopmesternek és a diáknak.

- Akarjuk - felelték azok vidáman.

- Holnap megtartjuk az esküvőt - mondta a király.

A király parancsára a leányok meg az anyjuk ott maradtak az udvarban másnapig, s akkor jött a pap, összeadta őket, s egyszerre három lakodalmat ültek, ami éppen egy hétig tartott.

A lakodalom után a leányok mint feleségek maradtak a királyi udvarban, míg a király az anyósát különböző ajándékokkal tisztelte meg, s meghagyta, hogy hazamenjen.

A lakodalmi idő végeztével a munka ideje is megkezdődött. Mennyire boldog volt a király, mikor azt látta, hogy a két nagyobbik leány az élelmezést könnyen s költség nélkül végzi. A nagyobbik leány egy kenyérrel táplálta az udvart, a középső meg egy orsó fonállal felöltöztette.

A két leánynak a férje, a hopmester meg az íródeák nem bánták meg, hogy beleegyeztek s megtették, mert a lányok szépek voltak, a király akaratát teljesítették, s vele rokonságba is kerültek.

Elégedett volt a király is, mivel a legkisebbik leány olyan szép volt, mint egy virágbimbó; hát még mekkora volt az öröme, mikor felesége, a királyné asszony teherbe esett. Az egész udvarral együtt alig várta, hogy meglássa, beváltja-e ő is a szavát, mint a nővérei.

A legelégedetlenebbek a nővérek voltak, meg a király gazdasszonya, az, aki a pincék és kamrák kulcsát őrizte. Elfogta őket az irigykedés, és egész nap bosszankodtak azon, hogy a legfiatalabb alá vannak rendelve.

- Miért nem én mondtam, hogy engem vegyen el a király? - sóhajtozott a legnagyobbik leány, és tépte mérgében a haját. - Mert akkor én lennék a legnagyobb a királyi udvarban.

- Miért nem én mondtam, hogy vegyen el engem a király? - kiáltotta a középső leány, öklével verve a mellét. - Mert akkor most nem a húgom parancsolna nekem.

A csókaképű cigánynénak be nem állott a szája, csak kerepelt egyre, mint egy megveszekedett kendertiló, a király fülébe, s a királynét hibáztatta, különbnél különbekkel rágalmazta. Jó ember volt a király, csakhogy féltékeny. Szerette a feleségét a szíve mélyéből, mert nemcsak szép, hanem szorgalmatos is volt. Hanem mégiscsak hitelt adott a mendemondáknak, miket a cigánynétól hallott, s egyszer-egyszer megpirongatta, amiért is a királyné bizony nem volt a helyzetével megelégedve.

Egyszer, mikor a cigányné egyedül volt, odament hozzá a két nagyobbik nővér, s többek között arról is beszélgettek vele, milyen nagy szerencséjük volt, hogy szegény leányokból nagy gazdasszonyok lettek.

- Én egyáltalán nem vagyok boldog - mondotta a legnagyobbik nővér. - Hogy lehet az, hogy nekem a legkisebbik húgom parancsolgasson?

- Én sem - mondta a középső -, én is éppen ezért nem vagyok boldog. S míg élek, jó szemmel rá nem nézhetek.

- Én nem tudom, miért nem vagytok ti boldogok - tettette magát a cigányné -, mikor azt látjátok, hogy a húgotok királyasszony?

- Hát ő parancsoljon nekünk, s ő legyen a mi úrnőnk? - mondotta a két nővér.

- Hát ez bizony nem a legjobb - folytatta a cigányné -, hogy a kisebb testvér legyen a nagyobbaknak az úrnője, nekem se esik jól, hogy ő uralkodik felettem, aki itt nőttem fel a palotában, és a király jobbkeze voltam, de hát, nincs mit tennem. El kell tűrnöm ezt a bajt is a fejemen.

- De vajon meddig tűrjük? - kérdezték egyszerre a nővérek.

- Bizony addig, amíg az Isten akarja - felelte a képmutató cigányné.

- Addig, ameddig mi akarjuk - mondotta a legnagyobbik.

- Jól mondod, testvérem - mondta a középső -, szabadítsuk meg tőle magunkat.

- Hát ha így van - szólt a cigányné -, ebben a dologban én is a társatok leszek, hogy megszabadulhassunk tőle, bízzátok csak az egész dolgot reám, mert én megteszem, amit tudok.

- Jó is lesz - felelte a két nővér.

Kezet nyújtottak, s vígan elmentek, hogy végül is megszabadulnak tőle, s nem lábatlankodik nekik.

Közeledett a királyasszony szülésének ideje. Sokat kellett szenvednie a szülési fájdalmak miatt, amik éppen olyan nagyoknak ígérkeztek, mint a fogadkozása, de a rágalmak miatt is. Úgy hallotta, a cigányné azt suttogja a király fülébe, hogy nem lesz képes ígéretét teljesíteni, s más rágalmak miatt is szenvedett, miket a király felemlegetett neki, s ezzel az életét megkeserítette. Csöndben várakozott reá a királyasszony, hogy eljöjjön az idő, mikor az igazság kiderül, s a gyanúsításoknak vége lesz.

Hanem a Gondviselés úgy akarta, hogy a király álljon hadseregének élére, s azzal a birodalom határaira vonuljon, mert onnan híre jött, hogy fosztogató ellenség tört be, mindent felperzsel, az embereket megkötözi, s rabságba hurcolja.

Megkeseredett szívvel s könnyes szemmel kellett útra kelnie, mert feleségétől éppen akkor vált el, mikor vágyának teljesülését látva, örvendhetett volna. Búslakodott, mivel az ellenség átlépte a határt.

Így hát az egész királyi udvart gyászban hagyta oda. Csak a cigányné és a két nővér örvendezett, mert ők úgy látták, hogy céljukat már el is érték, azt remélték, hogy míg a király nincsen odahaza, tehetnek valamit a királyné ellen.

Elérkezett a szülés ideje, a cigányasszonynak és a nővéreknek hízelkedéssel sikerült tanácsokat adni a királynénak arra nézve, hogy mit tegyen, mikor szülni fog. A királyasszony hitt nekik, és megkérte a cigánynét, hogy legyen a bábaasszonya. Akkor a cigányné arra biztatta, hogy mikor elérkezik a szülés pillanata, másszon fel a padlásra, ő mint bábaasszony a létrára áll, egy rostával a kezében, s úgy segíti világra a megszületendő magzatot.

Mikor a fájdalmak erősödtek, a királyné felmászott a padlásnyílásig, a cigányasszony mint bába s a két nővér mint a segítségei, ott maradtak a létrán, a legnagyobb nővérnek két kutyakölyök volt a kötényében.

Elsőnek egy olyan fiút szült, aki szebb volt, mint a napsugár, s mint a hajnalcsillag, úgy fénylett a rostában, amelybe beleejtette. A kegyetlen cigányné, mielőtt még sírt volna a fiúcska, odaadta őt a nővéreknek, hogy tegyék félre, és hozzanak egy kutyakölyköt, s azt a rostába tette. A királyasszony semmit sem látott.

Fájdalmak között megszülte a második gyermeket is, aki szépséges volt, mint a napsugár, szőke hajáról azt hihetted volna, hogy csupa aranyszál. A nővérek a leánykát is a fiú mellé dugták, s még egy kutyakölyköt helyeztek a rostába, amelyet a cigányasszony tartott.

Miután megszült, lehozták a királyasszonyt a padlásról, a szobába vitték, és ágyba fektették. Mikor későbben magához tért, kérte, hadd lássa a gyermekeit, hadd ölelje őket szeretettel magához, mint édesanya. Akkor a cigányné odahozta hozzá a két bepólyált kutyakölyköt.

Ámulva kérdezte a királyasszony, hogy ezek micsodák. S mikor a cigányné azt mondta, hogy ezek a magzatok, akiket ő szült, megértette a cigányasszony nagy gonoszságát.

- Miért hozod ezt a két kutyakölyköt?

- Ezek a gyerekeid, akiket szültél.

A királyasszony akart volna valamit mondani, de úgy rátört a keserűség, hogy szólni se tudott, arcra borult, úgy sírt és sóhajtozott, nagy bánatában öklével verte a mellét, s a haját tépdeste.

Rémlett neki, mintha máris jönne a király, s hogy őt meg fogja verni, s végül is megöli. A haláltól nem félt, de a világtól szégyellte magát. Tudta, hogy szavának állott, de a cigányné megcsalta őt. Eszébe jutott otthoni nyugalmas élete, megbánta, hogy mit tett, de már késő volt.

Türelmetlenkedett, hogy mi lesz vele. Rettegve várta haza a királyt, s kérte az Istent, hogy szabadítsa meg ettől a bajtól, és a nővéreiért küldött, hogy azok vigasztalnák meg.

A nővéreit azonban hiába várta, mert azok nem jöttek. S ez még csak növelte bánatát és szerencsétlenségét, mert most már tudta, hogy a cigányné dolgába a nővérei is belekeveredtek. Most már csak a királyt várta, hadd jöjjön mentől előbb, s mentse meg ettől a galád világtól.

Jajgatott és kiáltozott: „Ó, Uram, olyan nagyon vétkeztem, hogy ilyen súlyosan büntetsz! Bocsásd meg nekem, amit tettem! Ó, jaj nekem, szerencsétlen fejemnek. Mi lesz velem?”

A nővérek meg a cigányné a gyermekek után néztek, a kert végébe vitték őket, s egy trágyadombba betemették.

Harmadnapra megjött a híre, hogy a király legyőzte az ellenséget, s hamarosan hazaérkezik.

A szolgáknak meg a városi lakosoknak egy része örvendezett, de a másik része búslakodott, sajnálták a királynét, mivel tudták róla, hogy milyen jószívű.

Végezetül a nagy nap is elérkezett. Megérkezett a király a városba, s alig várta, hogy lássa valóra vált vágyát; kérdezte az udvarbelieket, szült-e a királyné?

Az udvarbeliek azt felelték, hogy igen.

Bement abba a szobába, ahol a királyasszony feküdt, s azt mondta a cigánynénak:

- Hol vannak a gyermekeim?

A cigányné akkor kitakarta a kutyakölyköket, rájuk mutatott, s azt mondta:

- Íme, királyom, mit szült neked a királyné asszony.

A király hátrahőkölt, tenyerével a homlokára csapott, haraggal a királynéra nézett, s azt mondta:

- Micsoda dolog ez? Hát én kutya vagyok?

- Jaj, dehogyis, Isten őrizzen. Nem lehet a mi királyunk kutya.

- Hajítsátok ki innen ezeket az ocsmányságokat, az anyját vigyétek a szemem elől, hogy többé ne is lássam - mondotta a király.

A cigányné úgy is tett, a kutyakölyköket kivitte, a királyasszonyt pedig a konyhában abba a szemetesgödörbe ásta bele derékig, ahová az ételmaradékot hajigálták, s azt mondta:

- A porból bújtál ki, a szemétben fogsz elrothadni.

A királyné lesütötte a szemét, s keservesen sírni és sóhajtozni kezdett, sajnálta, hogy a király nem ölette meg, hogy megszabadult volna a cigánynétól is. De mégiscsak reménykedett, hogy hátha-hátha kiderül a cigányné gonoszsága és az ő ártatlansága.

Mikor a cigányné kiment az ajtón, szólt, hogy a királyné is hallhassa:

- Mostantól kezdve újra én leszek a király kedvese.

Azon a helyen, ahová a királyné igazi gyermekeit temették, másnapra két kis körtefa bújt ki. A hetedik napra magasak, ágasak lettek a fák, szép körtékkel voltak tele, s azok sárgák voltak, mint az arany, és ragyogtak, mint a nap.

Mikor a király arra járt, a körtefa ágai lehajlottak előtte éppen úgy, mintha csak kínálkoztak volna, hogy szakítson róluk. Ha meg a cigányné vagy a nagyobbik testvérek jártak arra, akkor az ágak felemelkedtek, és a szemükbe csaptak.

Mikor ezt látta a király, azt mondta:

- Vajon miből keltek ki ezek a körtefák, s mi az oka, hogy előttem meghajolnak, de előttetek nem, sőt meg is csapnak benneteket?

- Ebben valami boszorkányságnak kell lennie - mondotta a cigányné. - Vigyázz, királyom, nehogy valami baj érjen. Ha nem vágatod ki ezt a két körtefát, s nem csináltatsz belőle a szobádba két ágyat, tudd meg, hogy én sem élek többé veled.

A királynak nem volt mit tennie, mint meghajolni a cigányné akarata előtt. Saját kezével kivágta a körtefákat, és megparancsolta, hogy azokból még azon a nap két ágyat készítsenek a hálószobájába.

Mire este lett, az ágyak is elkészültek. Egyikben aludt a király, a másikban a cigányné.

Éjszaka abban az ágyban, amelyben a cigányné aludt, megszólaltak a deszkák, s azt mondták:

- Nehéz-e neked, húgocskám?

- Nekem nem nehéz, bátyácskám, mert énrajtam a király alszik, a mi édesapánk. Hát neked nehéz-e?

- Nekem bizony nagyon nehéz, mert rajtam a gonosz cigányné alszik.

S az ágy elkezdett mozogni, szakadatlan mozgott, úgyhogy a cigányné nem tudott sehogy se elaludni.

- Királyom, mondottam én neked, hogy valami boszorkányságnak kell itt lennie. Ha nem vágatod össze, s tűzre nem vetteted ezeket az ágyakat, tudd meg, hogy én sem élek többé veled.

A királynak újból nem volt mit tennie mást, mint hogy a cigányné szavának alávesse magát, saját kezével összevágta s tűzre vetette az ágyakat. A cigányné attól tartott, hogy a tűz szikráiból valami ki talál pattanni, azért ahhoz a két kéményhez, ahol a tűz égett, két szolgálót állított két seprűvel, s megparancsolta, hogy a kéményből egyetlen szikrát se engedjenek ki. De bizony hiába törte magát a cigányné, mert az egyik szolgáló is elszalasztott egy szikrát és a másik is, s azok leszálltak a király kertjébe, ahol a királyasszony virágai voltak.

Másnapra a két szikrácskából két kis aranyszőrű, ezüstszarvú bárányka lett.

Erősen elcsodálkozott a király, mikor meglátta őket, de akkor még jobban, amikor azt látta, hogy a báránykák hozzá közelednek, megcsókolják a kezét, s szép, puha bundájukat a király ruhájához dörzsölve, simogatják őt.

Azt se tudta a király, mit csináljon örömében, és szólította a cigánynét, jöjjön, hadd mutasson neki valamit.

Mikor a cigányné odajött, a báránykák nekiestek a szarvaikkal.

Futásnak eredt a cigányné, s a házig meg sem állt.

A király nevetve követte, de még jóformán be se léphetett a házba, a cigányné nagy szájjal rákezdte:

- Tudd meg, királyom, hogy valami boszorkányság esett. Hidd el nekem, hogy nagy baj lesz, ha le nem vágod azokat a bárányokat.

- Már megint arra kényszerítesz, hogy ilyen szép bárányokat levágjak?

- No, ha nem vágod le őket, tudd meg, hogy én sem élek többé veled.

A király saját kezűleg levágta a bárányokat, a cigányné pedig, miután a báránybőröket a padlásra vitette, megparancsolta, hogy a húsból eledelt készítsenek. Majd a beleket két szolgálóval a folyóhoz küldötte, s szigorúan meghagyta nekik, hogy gondosan mossák meg, vigyázzanak, nehogy egy szálat is eleresszenek a folyóba.

Mialatt egyik szolgáló mosta, egy szál bél kisiklott a kezéből. Azt mondta ez a szolgáló a másiknak:

- Te, én egy szál belet elszalasztottam.

- Én is eleresztettem egyet. Fogd meg, ott van most nálad. Ne hagyd.

Amelyik lennebb állt, nem törekedett arra, hogy a belet kifogja, hogy legyen vétsége a dologban a másiknak is, és ha őt megbüntetik, büntessék meg azt is.

Azután, amikor kimosták a beleket, hazamentek.

Abból a két szál bélből a folyó partján két gyermek lett, egy fiú és egy leány. De nemcsak hogy szépségesek, hanem olyan szépek, aminők még nem voltak s nem is lesznek. Olyan szép bőre s aranyhaja volt mind a kettőnek, hogy azt hihette volna az ember: angyalok.

Amint a gyerekek a parton játszadoztak, arra haladt a nap, s megállt, úgy csodálkozott a szépségükön. Két rend ruhát dobott le nekik, s abba a gyermekek felöltöztek. A fiúcskának még egy furulyát is dobott le, az mikor azt meglátta, nyomban furulyázni kezdett.

A fiúcska furulyázott, a leányka táncolt. S olyan szépen elmulatoztak, hogy a nap az útjában három napot s három éjjelt vesztegelt, s még tovább is ott időzött volna, ha az Úristen érte nem küldött volna, hogy siessen, mivelhogy az emberek s az állatok a mezőkön halnak meg a fáradtságtól. És az úgy is volt, mivelhogy az emberek, jó idő lévén, egyfolytában dolgoztak, és egyre csak arra vártak, hogy na most, na most csak este lesz. De három napig nem lett este. S akkor az emberek s az állatok a fáradtságtól összeestek. A borjúk az éhségtől megdöglöttek, a lovak a hámból kidőltek, és a nap hevétől még a föld is megrepedt.

A gyerekek egész estig csak játszadoztak, hanem mikor aztán jó koromfekete lett a világ, megindultak az úton, szerettek volna betérni valahová, ahol éjszaka alhatnának. Miután minden házban sötétség volt, nem tértek be, hanem mindaddig tovább mendegéltek, míg egy házra nem bukkantak, amelyikben világosságot láttak. Abba bementek.

- Jó estét adjon az Isten - mondták a gyermekek.

- Nagyot nőjetek - felelte nekik a tűzhely mellől egy anyóka.

Ez a ház olyan öregemberé s öregasszonyé volt, akiknek nem volt gyermekük, amiért is sokat szomorkodtak, mert vagyonuk elég volt, s nem volt kire hagyniok.

Az öregek alig látták meg a gyermekeket, máris odáig voltak a szépségük láttán, s kérdezték tőlük, hogy hová valók. De a gyermekek azt mondták, hogy amíg egy kicsit nagyobbacskára meg nem nőnek, addig nem tudják, hogy ők hova valók, és szállást kérnek éjszakára.

Az öregek szívesen beleegyeztek, ott tartották őket, adtak nekik valami ennivalót, s aztán az öregasszony lefeküdt velük az ágyba. A gyermekek mélyen elaludtak, mivel a sok játéktól kifáradtak.

Mihelyt a gyermekek elaludtak, megszólalt az anyóka:

- Minő szép gyermekek. Ugyan bizony kié lehetnek ezek? Hogy engedhette el ezeket valaki, hogy éjjel járkáljanak az utcán. Úgy kell legyen, lelketlen szüleik vannak.

- Én azt gondolom, hogy ezeknek nincsenek szüleik, s annak úgy is kell lennie, hiszen ha volnának, nem hiszem, hogy ilyen szép gyermekeket az emberek közé, az utcára dobtak volna.

- Minden bizonnyal úgy is van. Gyere, fogadjuk őket örökbe, mert hála legyen az Úristennek, van miből eltartanunk. Más gyermekünk úgy sincs, nem is lesz, mert öregek vagyunk, örököljék ők a birtokunkat.

- Én is erre gondoltam, de úgy, hogy azt senki se tudja. Mert ha megtudnák, elvennék tőlünk, sokan mondanák azt, hogy az övéik.

Reggel, mikor felkeltek, az anyóka enni adott nekik, s azt mondta, maradjanak ottan, mert lesz mit egyenek, ne járjanak többé a világba kéregetni, mert ő az anyjuk, s az öregember az apjuk lesz.

A gyermekek megköszönték a jóindulatot, az öregasszony meg az öregember megölelték őket, s igazi szülői szeretettel csókolgatták úgy, hogy az első napokban szakadatlan az ölükben voltak a gyerekek.

A gyerekek egy év alatt annyit nőttek, mint kilenc esztendő alatt, szépültek, s amint növekedtek, egyre gyönyörűbbek s kedvesebbek lettek, olyannyira, hogy olyan, mint ők, nem volt több a nap alatt, de még csak hasonló sem akadt a nagyvilágon, aki látta őket, mind a szépségüket csodálta.

A fiú egyre furulyázott, a leányka pedig énekszóval kísérte a furulya dalát. Így mulatoztak egész nap, mivel az öregek nagy szeretetükben nem fogták munkára őket.

Hogy az öregek ezekhez a gyerekekhez jutottak, akiket egész lelkükkel szerettek, minden bújukat-bajukat elfeledték, észre sem vették, hogy azok már tizenhat esztendősek, de hogyisne lett volna ez így, hiszen attól a naptól kezdve, hogy befogadták őket, semmi baj, bánat nem érte őket, mivel volt kit szeressenek, folytonosan jókedvűek voltak.

Az öregember sokszor mondotta, hogy furulyázzon a fiúcska a házban is, és olyankor valóságos vigalom kerekedett.

Egyszer az történt, hogy az öregek fonókalákát rendeztek, s arra eljött a király egyik szolgálója is. Voltak ezen a kalákán leányok is, legények is. A leányok azért jöttek, hogy fonjanak, a legények azért, hogy nevettessék őket. A király szolgálóját a cigányné küldötte, mert a cigányné minden összejövetelre küldött valakit.

A fiú furulyázni kezdett, a többiek meg táncoltak. Mindenki csodálta annak a két testvérnek a szépségét és az ügyességét, a leányét a táncolásban, a fiúét a furulyázásban.

Mikor a táncban elfáradtak, az öregember azt mondotta, hogy mondjon mindegyik legény egy mesét, hogy a többiek el ne aludjanak. Mondott is mindegyik, de mikor az öregember fia került volna sorra, az azt mondotta, hogy nem tud.

- Lehet akármilyen - nógatták a többiek.

- De nem tud - felelte az öreg -, nem volt ez szegény sehol se, hogy meséket tanuljon.

- Akármilyen mesét, csak hogy mondjon valamit - mondták a többiek.

Akkor a fiú elkezdette:

- Volt egyszer három leány, kendert nyűttek... - És elmondotta a saját meséjüket és a nővérek meséjét, miken mentek keresztül, mindazokat, amiket kigyelmetek is hallottak. Egészen addig, amíg az öregember házába kerültek, és az örökbe fogadta őket. Majd végezetül így fejezte be:

- S az a két gyermek ott maradt az öregembernél, nagyra nőttek, s ma is élnek, ha meg nem haltak.

Senki sem tudta, hogy ez a mese mit jelent, s azt sem, hogy róluk szólott, csak a király szolgálója jött tűzbe, mivel tudott valamit a kutyakölykökről s az eltemetett szép gyermekekről, a király kertjében való körtefák s a báránykák történetét pedig ismerte.

Mikor a kalákának vége lett, a szolgáló alig várta, hogy hazamehessen, s elmondja a cigánynénak, hogy mit hallott.

A cigányné először nem akart hinni neki, és kérdezte, faggatta: a hajuk felől, a termetükről, s hogy hasonlítanak-e a hajdani királynéhoz? De a szolgáló válaszai meggyőzték róla, hogy bizony, a gyermekek élnek.

Mintha tüzes vas égette volna meg, úgy sietett a másik két nővérhez, elmondotta nekik, hogy mit hallott a szolgálótól, s így szólt:

- Végünk van! Az akkori gyermekek nem haltak meg, hanem most már nagyok lettek.

- Hogy az ördögbe történhetett ilyesmi - felelték a nővérek, s ököllel verték a mellüket -, hiszen mi megöltük őket.

- Öltétek vagy sem, elég az hogy élnek, s most ki kell eszeljük, hogy veszejtsük el őket istenigazában.

- Akárhogy is, el kell őket veszejteni, mert ha nem, mi veszünk el.

- Hagyjátok csak rám, mert nem érik meg, hogy mi veszítsük el azt, amit annyi törődéssel szereztünk - felelte a cigányné -, két hét se telik belé, s a fiú meghal. A leány pedig belehal a fiú után való búbánatába.

- Meg tudnád tenni? - kérdezték a nővérek.

- Ne éljek, ha nem - felelte a cigányné.

- Csak otthagyja ez a fogát - dörmögték a nővérek.

„Vajon mitévő legyek? - kérdezte magától a cigányné, mikor egyedül maradt. - Idehívassam őket, s a saját kezemmel öljem meg? Az nem jó, mert akkor az egész világ megtudná, hogy én öltem meg. Ha rávenném a királyt, hogy ő ölje meg, felismerné őket, hiszen hasonlítanak az anyjukra. Na, de már tudom, mit teszek. Elkérezkedem néhány napra a királytól, s szolgálónak szegődök ahhoz a házhoz, ahol a gyermekek vannak, s ott megmérgezem őket.”

A sors azonban másképp rendelkezett.

Egyszer a gyermekek templomba mentek - megtették ők azt minden vasárnapon -, s az utcán egy öregasszonnyal találkoztak, aki alamizsnát koldult a járókelőktől, s kért tőlük is.

Azt mondta akkor a fiú:

- Öreganyám, mit adjunk neked? Hiszen láthatod, hogy mi is szegények vagyunk, sem anyánk, sem apánk, nincs a világon senkink, így aztán miből tudnánk neked alamizsnát adni?

- Jaj, lelkecskéim, hogy lehet, hogy olyan szép gyermekeknek, mint ti vagytok, nincs szüleje. Tán bizony meghaltak?

- Nem, hanem mi sem emlékezünk őrájuk.

- No hát, adjatok nekem akármit, bármi kevéskét is. Hadd mondjak szerencsét nektek, hadd lám, merre vannak a szüleitek?

Akkor a fiú leszakított egy ezüstgombot az ingéről, és azt mondta az öregasszonynak:

- Fogja, öreganyám, ér ez az ezüstpityke egy petákot, csináljon vele, amit tud.

Az öreg koldusasszony kivetette a szerencséjét a gyermekeknek, elámult azon, amit látott, és így szólott:

- Ó, lelkecskéim, hiszen ti királyi gyermekek vagytok! Édesanyátok a királyi udvar konyhájában van betemetve, s a szolgálók őreá öntik a moslékot.

- Ne beszéljen hiábavaló hízelkedéseket nekünk - felelte a leány.

- Nem én, Istenemre nem - felelte az öregasszony. - Jöjjetek velem a királyi templom mellett levő utcába, várjuk ott meg a királyt, és én elintézem, hogy ti beszélhessetek vele.

S a gyermekek mentek a koldusasszony után, nem sokáig kellett várakozniuk, meglátták a királyt, amint jött kifele.

Az öregasszony kitanította őket, hogy vegyék le a kalapjukat, s mikor ő alamizsnát kér, álljanak a király mellé.

Amikor a király odaért, az öreg koldusasszony rimánkodására megállott, és megkérdezte őt:

- Ugyan kiéi ezek az erősen szép gyermekek? - s keserveset sóhajtott, mert eszébe jutott a feleségének a fogadalma, s csodálta a gyermekek szépségét, megsimogatta a fejüket.

- A nagyvilágból valók, felséges királyom - felelte az öregasszony -, szerencsét mondottam nekik, s megtudtam, hogy nagy nemzetségből valók.

- Merre mennek? - kérdezte ismét a király.

- Mennek a világba, hogy megkeressék a szüleiket.

Beleforrósodott a király abba, hogy azok az ő gyermekei is lehetnek, s mivel nem volt otthon abban az időben, amikor a királyné szült, ki tudja, mi történt velük.

Be se ment a templomba, csak nézte őket hosszasan, s látta, hogy a szépségük hasonlatos a hajdani királynééval, a hajuk pedig olyan, amilyent a leány ígért volt a kenderföldön, s később neki is, mikor királynévá tette.

A gyerekekkel együtt ment haza. A cigánynő nem volt otthon, hanem annál az öregembernél s öregasszonynál, akiknél a gyermekek laktak, de mikor megtudta, hogy a gyerekek a templomba mentek, még ott időzött egy kicsit, mert szerette volna meglátni őket.

Mikor a király a szobájába ért, megkérdezte a gyermekeket, hogy hova valók. Hol élnek a szüleik? Merre mennek?

Ekkor a fiú így szólott:

- Felséges királyom. Volt egyszer három leány, kendert nyűttek a mezőn; abban az időben az odavaló király katonáival ezen a mezőn gyakorlatozott... - S így elmondotta az egész történetüket, és így fejezte be:

- És a király a gyermekeket az udvarába hívta, és megkérdezte tőlük, hová valók és merre mennek?

Akkor megtudta a király, hogy ezek a gyermekek az ő gyermekei. Átölelte, forrón csókolgatta, majd kézen fogta s a konyhába vezette őket, hadd lássa, megismerik-e az anyjukat.

Mikor a konyhába érkeztek, a gyermekek anyja, azaz hogy a királyné talpra állt, s ahogy meglátták őt a gyermekek, elkiáltották magukat:

- Íme, édesanyánk! Íme, édesanyánk!

A király térdre esett az asszony előtt, s kezét csókolva kérte bocsánatát. Az asszony fölébe hajolt, magához emelte, szeretettel megcsókolta, és azt mondotta:

- Tudtam én, királyom, hogy az igazságnak győznie kell, ezért tűrtem én. Most már hiszel nekem.

Akkor mind a négyen összeölelkeztek: a király, a királyné és a két gyermek, és sírtak örömükben. A király megkérdezte a királynét:

- Mit tegyek a cigánynéval és a nővéreiddel?

- Engedd, királyom, hadd éljenek. Mert ki fogja az udvarodat rendben tartani?

- De bizony, haljanak meg - felelte a király.

Megparancsolta a király, hogy mindhármat elébe hozzák. Éppen akkor jött meg a cigányné, s mikor meglátta, mi történt, térdre hullt a királyné előtt, és mondta:

- Íme, én vagyok a legalávalóbb, mivel hallgattam a királyné nővéreire. Kegyelem, kegyelem!

Eléhozták a két nővért is, térdre hulltak azok is, bocsánatért esedeztek, és mindenért a cigánynét okolták.

Látta a király, hogy mennyit érnek ezek. Megparancsolta hát a szolgáinak, hogy három betöretlen ló farkához kötözzék őket, hadd hurcolják azok kényükre-kedvükre.

A szolgák úgy is tettek. A lovak futásnak eredtek, s dirib-darabokra szaggatták őket. Annyira, hogy azt se lehetett felismerni, hol maradt a porban egy-egy látható csontocska belőlük.

Azután pedig a király felvezette a királynét abba a palotába, ahol laktak volt, szép ruhába öltöztette őt is, a gyerekeket is, s utána vendégséget csaptak, széket, lócát, teknőt összevágtak, a vizet rostával hordták, az ételt orsóval hányták magukba.

Az összesek között a legnagyobb becse az öreg koldusasszonynak volt, mivelhogy ő is meg volt híva a mulatozásra. Ott vótam én is, s láttam. Ha nem láttam vóna, nem tudtam vóna elmesélni.

Mikor onnan elindultam,
Én egy lóra felpattantam,
És a mesét befejeztem,
Amíg el nem felejtettem.


Fordította: Ignácz Rózsa
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...