2011. szeptember 2., péntek

Rémusz bácsi és a kisfiú

Gyermekkorom kedvenc meséje volt ....

Apa, Anya és a Kisfiú Amerikában élt - délen, ahol hosszú és meleg a nyár, hosszúak és melegek a nyári esték -, erdők, mezők, földek között, egy magányos, nagy tanyaházban.

- Mesélj! - kérte a Kisfiú mindennap Anyát és Anya mesélt is, késő szürkületig, míg csak Apa haza nem érkezett.

Hanem egy napon így szólt Anya:

- Nem tudok több mesét. Amit tudtam, már mind elmondtam.

- De azért mégis mesélj! - felelte a Kisfiú.

- Igazán nem jut az eszembe semmi, nagyon sajnálom - rázta a fejét Anya. - Miért nem játszol inkább valamit?

Alig egy-két család lakott a környéken, azok sem valami közel. De nem az volt a baj, hogy messze laktak, hanem az, hogy az egyiknek túl kicsi volt a gyereke, a másiknak túl nagy: játszópajtásnak egy sem való.

- Miért nem játszol valamit? - kérdezte még egyszer Anya.

- Nekem sem jut az eszembe semmi - mondta a Kisfiú. - Mesélj!

- Még a vacsora sincs kész - magyarázta Anya. - Sok dolgom van.

- Csak a kezeddel főzöl - mondta a Kisfiú. - A szájaddal azért mesélhetsz.

- Ebben igazad van - felelte Anya. - De hát mit csináljak? Kifogytam a meséből.

Hanem egyszerre eszébe jutott valami:

- Tudod mit? Menj el Rémusz bácsihoz. Ha szépen megkéred, talán mond neked egy mesét.

- Rémusz bácsi tud mesélni? - kérdezte a Kisfiú.

Egy kicsit csodálkozott, mert eddig Anya mindig egészen másért küldte az öreg négerhez. Például hogy jöjjön, foldozza meg a tetőt, amelyről a szél letépte a zsindelyt. Vagy hogy tapassza ki a kályhát. Vagy hogy seperje ki az istállót. Favágáshoz is értett Rémusz bácsi, cipőjavításhoz is, asztalossághoz is - de hogy meséléshez is ért, erről most hallott először a Kisfiú.

Ezért kérdezte meglepetten:

- Rémusz bácsi tud mesélni?

- De még mennyire! - válaszolta Anya. - Nekem is ő mesélt, valamikor régen.

- Jó - mondta a Kisfiú. - Akkor megyek.

Nem kellett messzire mennie, csak éppen ki a kertből, azután jobbra, a pajta mellett le a dűlőútra, és már ott is volt.

Rémusz bácsi egy kis deszkakunyhóban lakott. Az ajtó megcsikordult, amikor a Kisfiú belépett.

- Nicsak! - mondta Rémusz bácsi. - Te vagy az?

- Én - felelte a Kisfiú.

Rémusz bácsi egy padon ült a szoba közepén, ott tett-vett, valami szerszámmal a kezében. Arca, keze, de még a kopasz fejebúbja is mind fekete volt, csak a rövid szakálla meg a tarkóján göndörödő kevéske haja volt fehér. Az orrán drótkeretes pápaszemet viselt.

- Mi kellene? - kérdezte Rémusz bácsi.

- Mesélj! - mondta a Kisfiú.

- Mit csináljak? - ráncolta a homlokát az öreg.

Sokan jártak hozzá, messze földről is. Az egyik arra kérte, hogy patkolja meg a lovát, a másik, hogy faragjon új szárat a pipájához, a harmadik, hogy ajánljon gyógyfüvet kólika ellen - de arra, hogy meséljen, emberemlékezet óta nem kérte senki.

- Hát ez meg hogy jutott az eszedbe? - vallatta Rémusz bácsi a kisfiút. - Ki mondta, hogy én mesélni tudok?

- Anya - felelte a Kisfiú. - Azt mondta, hogy neki is meséltél, valamikor régen.

- Anya! - ismételte az öreg néger.

Levette a szemüvegét, hunyorgatott. Valahová a távolba nézett, az ajtón keresztül, amelyet a Kisfiú nyitva felejtett.

- Anya... - mondta újra. - A kis Betty.

- A kis Betty! - kiáltott fel a Kisfiú, és elnevette magát. - Kis Betty!

Nagyon mulatságosnak találta, hogy Rémusz bácsi így nevezte Anyát. Eddig mindig csak így emlegette: "Betty asszony", mint a többi néger, aki megfordult a tanyaházban. Az idegenek meg így szólították Anyát: "Asszonyom", a gyerekek pedig így: "Betty néni".

- Amikor én meséltem neki - mondta Rémusz bácsi -, akkor még mindenki így hívta: kis Betty.

A Kisfiú persze mindig is tudta, hogy valaha régen Anya is gyerek volt, akkora, mint ő, sőt még kisebb is, és mindenképpen gyengébb, hiszen lány volt.

De azért csak most képzelte el igazán, hogy milyen lehetett kiskorában. Hosszú, kibontott szőke haja volt, fehér vászonruhát viselt bizonyosan, és fűzős cipőt, olyant, mint ő. Az ajtó megcsikordult, amikor belépett a kunyhóba; és akkor ideállt a kis Betty, ugyanide, Rémusz bácsi elé, és megkérte, hogy meséljen neki. "Jó, mesélek - mondta Rémusz bácsi a kis Bettynek. - Ülj oda a székre."

- Jó, mesélek - mondta Rémusz bácsi a Kisfiúnak. - Ülj oda a székre.

A Kisfiú felkapaszkodott a magas székre, a lábát lógázta.

"Itt ült Anya is - gondolta. - Itt ült a kis Betty, éppúgy, mint én most, és lógázta a lábát."

És akkor hirtelen úgy érezte, hogy nagyon-nagyon szereti Anyát, nagyon-nagyon, és nem is egészen úgy, mint eddig: úgy szereti, mintha a kistestvére volna, kibontott, hosszú szőke hajjal, fehér vászonruhában, fűzős cipőben. És Rémusz bácsit is nagyon-nagyon szereti, azért is, mert mindjárt mesélni fog neki (már hozzá is készült, a szerszámot is letette a földre), és azért is, mert valamikor a kis Bettynek mesélt.

- Miről meséljek? - kérdezte Rémusz bácsi.

- Valamiről - felelte a Kisfiú.

Rémusz bácsi egy kicsit elgondolkozott.

- Meséljek a rókáról meg a nyúlról? - kérdezte azután.

- A róka megfogja a nyulat? - tudakolta óvatosan a Kisfiú. - Mert ha megfogja, akkor ne arról mesélj.

- Hogy megfogja-e? - szólt Rémusz bácsi. - Az nem olyan bizonyos!

- Persze - mondta a Kisfiú. - Mert a nyúl gyorsabban szalad a rókánál.

- Az ám! Csakhogy a róka meg nagyon ravasz.

- Hát mégis megfogja? - kérdezte a Kisfiú.

- Mondtam már, hogy az nem olyan bizonyos. Mert van olyan nyúl, amelyik még a rókánál is okosabb.

A Kisfiú hátradőlt a széken.

- Arról mesélj - mondta. - Arról az okos nyúlról.

- Meg a ravasz rókáról - tette hozzá Rémusz bácsi. - Meg a szurokbabáról.

- Szurokbaba? - érdeklődött a Kisfiú. - Hát az micsoda?

- Mindjárt megtudod - felelte Rémusz bácsi. - Figyelj csak!



A SZUROKBABA

Volt egyszer egy nyúl. Úgy hívták, hogy: Nyúl. És volt egy róka. Úgy hívták, hogy: Róka. Ez a Róka már régóta szerette volna megfogni a Nyulat. De a Nyúl mindig túljárt az eszén.

Törte a fejét a Róka, hogyan csalhatná lépre az okos Nyulat. Mert ez idáig, akármilyen ravaszsággal próbálkozott is, mindig rajtavesztett.

Hát, ahogy egyszer az országúton sétálgat, valami feketeséget pillant meg az árok partján. Mi lehet az? Nézi, szagolja, meg is tapintja óvatosan a mancsával. Nem lehet más: egy nagy darab fekete szurok. Hogy került oda? Talán valamelyik falusi mesterember veszítette el: a csizmadia, a bognár vagy a zsindelyező.

No, fő, hogy ott van! A Róka csak egy pillanatig tűnődött, hogy mi hasznát vehetné, azután a homlokára csapott. Már tudta is: ezzel a nagy darab fekete szurokkal végre-valahára megfoghatja a Nyulat. A módját is mindjárt kieszelte, és ha már kieszelte, tüstént munkához is látott.

Jól meggyúrta, megdögönyözte a szurkot (amelyet még nem puhított meg eléggé a langyos reggeli napsütés), és addig paskolta, nyomogatta, formázta, mintázta, ameddig amolyan kis fekete emberféle nem vált belőle. Feje is volt, keze is, lába is; szakasztott olyan volt, mint valami meztelen kis néger gyerek. Még kalapot is szerzett neki a Róka: egy közeli madárijesztőtől kérte kölcsön.

- Gyere, szurokbaba - mondta a Róka -, ülj ide szépen az út szélére, támaszkodjál meg jól ezen a nagy kövön, és várj türelmesen.

A Róka eligazgatta a szurokbabát az út szélén, a kő tövében, azután lehasalt az árokba, egy bokor mögé.

Nem kellett valami sokat várnia. Alig feküdt ott egy órácskát, amikor lépéseket hallott: lippiti-klippiti-lippiti-klippiti. A Nyúl jött arra, vidáman, fürgén, peckesen, ahogy szokása volt.

A Róka nem mozdult az árok mélyéről, a bokor mögül, onnan leste, hogy mi történik.

Az történt, hogy a Nyúl meglátta a szurokbabát, és nagyon elcsodálkozott. Hát ez meg kicsoda, micsoda? Még sohasem találkozott vele ezen a vidéken. Megállt az út közepén, és a füle tövét vakarta.

- Jó reggelt! - szólt végül. - Szép idő van.

A szurokbaba csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka meg ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

- Mondom: szép idő van! - ismételte a Nyúl hangosabban, ha talán nagyot hallana az az ember formájú feketeség.

A szurokbaba nem felelt, meg se mukkant. A Róka ellenben alig bírta visszafojtani a nevetést.

A Nyúl közelebb lépett a szurokbabához.

- Uraságod alighanem idegen - mondta. - Szívesen útbaigazítom, ha nem tudja a járást errefelé.

A szurokbaba nem szólt, nem mozdult. Csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka meg ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

- Ejnye! - csóválta a fejét a Nyúl. - Talán bizony nagyot hall uraságod? Beszélhetek én hangosabban is.

S azzal odahajolt a szurokbabához.

- Hé! - kiáltotta. - Hozzád szóltam! Nem tudsz illedelmesen válaszolni?

A szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (aki már azt sem tudta, hová legyen széles jókedvében) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

A Nyulat - ámbár máskülönben igen szelíd természete volt - elhagyta a béketűrés.

- No, ha nem tudod magadtól, hogy mi a tisztesség, majd én megtanítalak rá! - rivallt a szurokbabára. - Ha nem köszönsz mindjárt szép udvariasan: "Jó reggelt kívánok, tisztelt uram!" - és nem emeled meg a kalapodat, ahogy illik, akkor én verem le a fejedről.

De a szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (két mancsát gyömöszölve a szájába, hogy valahogyan hangosan fel ne nevessen) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

- Úgy látom, nem hallgatsz az értelmes szóra - mondta a Nyúl. - Hát akkor megérdemled, amit most kapsz!

S azzal hátrált egy lépést, majd előreugrott, és jobb felől pofon csapta a szurokbabát úgy, hogy a kalap leröpült a fejéről. Igen ám, de addigra már a nap megolvasztotta a szurkot; csupa ragacs volt a szurokbaba tetőtől talpig. Persze hogy hozzátapadt a Nyúl lába, de úgy, hogy mozdítani sem tudta.

- Hallod-e, te szemtelen kölyök! - kiáltotta a Nyúl (mert annak nézte a szurokbabát: szemtelen kölyöknek, aki csak ül, csak ül, csak hallgat, csak hallgat, amikor pedig köszönni illenék). - Nem elég, hogy csak ülsz, csak ülsz, csak hallgatsz, csak hallgatsz, amikor pedig köszönni illenék? Még ráadásul a kezemet is megfogod?

A szurokbaba most sem felelt; csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (akinek majd kirepedt az oldala a nagy nevethetnéktől) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

- Ha tüstént el nem ereszted a kezemet, balról is pofon ütlek! - fenyegette a Nyúl a szurokbabát.

A szurokbaba azonban nem eresztette el a Nyulat, és nem is válaszolt. Erre a Nyúl beváltotta a fenyegetést: bal felől is pofon vágta a szurokbabát. Persze hogy a bal lába is beleragadt a fekete kulimászba.

- Ez már aztán több a soknál! - kiabált a Nyúl. - Ha el nem ereszted a két kezemet, megrúglak!

De a szurokbaba erre sem eresztette el a Nyulat; csak ült, csak ült, az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (akinek már a könnye folyt a kacagástól) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

A nyúl egyre jobban nekimérgesedett. Haragjában a két hátsó lábával nekiugrott a szurokbaba hasának.

Meg is bánta rögtön, de már későn, mert most már nemcsak a két mellső lábát, hanem a két hátsót is fogva tartotta az olvadt szurok. Mozdulni is alig bírt.

A szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. Hanem a Róka nem lapult tovább az árok mélyén, a bokor tövében. Szép csendesen odalopózott a Nyúl mögé, és szelíden, ártatlanul, mint aki csak most érkezett, ráköszönt:

- Jó reggelt, Nyúl barátom! Szép idő van!

A Nyúl nem gyanította, hogy a Róka keverte bajba, és ezért nagyon megörült a jövetelének.

- Jó, hogy jössz, komám! - nyögte. - Segíts rajtam, mert ez a feketeség megfogott, és nem ereszt.

A Róka úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Éppen téged kereslek! - mondta. - A feleségem azt üzeni, hogy szívesen lát ebédre. Finom káposztát készített, édes gyökeret, gyenge salátát.

- Mennék örömest - felelte a Nyúl -, de előbb szabadíts ki.

- Nem jössz? - csóválta a fejét a Róka. - Nagyon sajnálom. A feleségem még talán meg is sértődik.

- Ejnye, hát nem érted, mit beszélek?! - kiáltott a Nyúl. - Kezem-lábam mozdítani sem bírom.

- Ha nem jössz, úgy is jó - vont vállat a Róka. - De aztán lesheted, amíg még egyszer meghívlak ebédre!

- Megsüketültél? - kérdezte dühösen a Nyúl. - Talán meg is vakultál? Nem látod, milyen bajba jutottam?

De erre már elnevette magát a Róka. Úgy nevetett, hogy meg sem állt a négy lábán; levetette magát a földre, ott hempergett a porban, és közben rázta a nevetés.

A Nyúl csak most kapott észbe. Megnézte jól, hogy mi az, ami a kezét-lábát fogva tartja (bárcsak nézte volna meg előbb!), és látta, hogy nem más, mint egy baba formára gyúrt nagy darab fekete szurok.

Nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy rájöjjön: most az egyszer a Róka járt túl az ő eszén.

Nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy a Rókától hiába várna segítséget. Csak ült, csak ült a szurokbabával az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig csak hempergett, hempergett a porban, és nevetett, nevetett, mintha sohasem akarná abbahagyni.


Rémusz bácsi felállt a padról.

- Vége? - kérdezte a Kisfiú.

- Vége - felelte az öreg. - Mára vége.

- Azt mondtad, hogy a Róka nem fogja meg a Nyulat! - szólt csalódottan a Kisfiú.

- Nem is a Róka fogta meg - mondta Rémusz bácsi -, hanem a szurokbaba.

- De a szurokbabát a Róka csinálta! - ellenkezett a Kisfiú.

- Az igaz - bólintott az öreg néger. - De azért nincs baj. Hiszen a Róka még a porban hempereg, egy ujjal sem bántotta a Nyulat.

- Akkor a Nyúl még megszabadulhat? - kérdezte aggódva a Kisfiú.

- Persze hogy megszabadulhat.

- Mert olyan nagyon okos?

- Azért - mondta Rémusz bácsi. - Hanem úgy hallom, hogy anyád a nevedet kiáltja. Eredj gyorsan vacsorázni!






A többi mesét a linkre kattintva olvashatod : RÉMUSZ BÁCSI MESÉI 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...